„A történelmet a győztesek írják” – magyarázták meg a helyzetet a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőjének a parlament folyosóján a hatalmon lévő párt tisztségviselői, miután megszavazták a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amelyben ott szerepel a kollektív bűnösség elvét megerősítő jogszabályi rendelkezés is. Ez annyit jelent, hogy azok az egyének és leszármazottaik, akik a II. világháborúban valamelyik idegen ország megszálló erőinek a tagjai voltak, vagy együttműködtek velük, elesnek a kárpótlás lehetőségétől.
Magyarázzák ezt így is, úgy is. Bizonygatják, hogy legfőképp a „belső ellenségen” csattan majd az ostor, én mégis úgy látom, hogy ez a törvény bizony a magyarok és a németek ellen született meg. Egyetlen reményünk Boris Tadić köztársasági elnök volt, hiszen ő mégis nemcsak minden szerb elnöke, hanem minden szerbiai állampolgáré is. Nos, a polgári értékekre felesküdött és az Európai Unió felé Csizmás Kandúr lábbelijével trappoló államfő fittyet sem hányt ránk, aláírta a törvényt. Következhet majd az Alkotmánybíróság, de higgyék el, annak döntése csak abból a szempontból érdekel immár, hogy az ártatlanul meghurcolt emberek mégiscsak kapjanak az államtól némi igazságtételt. A lényegen nem változtat: a szerbek szemében – mondjuk ki kerek-perec – mi továbbra is nácik és nyilasok vagyunk.
Ahogy kollégám írta, sokakból most az elkeseredettség szól. Személy szerint nem is akarom túlságosan palástolni, mit gondolok minderről, mert elegem van már abból, hogy 70 évnyi bizonygatása sem elegendő annak, hogy lojális állampolgárai vagyunk ennek a hazának. A mindenkori jugoszláv, szerb hatalomnak nem elég az, hogy ennyi ideg fogcsikorgatva ugyan, mégis szó nélkül tűrtük a sokszor megalázó (időnként megsemmisítő) magatartást és viszonyulást, a közös Európa felé vezető úton még egyszer belénk rúgnak. Mert azért lelki szemeim előtt látom ám azt, miként bizonygatja (és úgysem bizonyítja be soha az életben) egy magyar vagy egy német, hogy felmenőinek semmi köze sem volt a „megszálláshoz”, a másik oldalról pedig valamennyi szerb talál majd az ősei között egy partizánt is, holott lehet, hogy a faluban mindenki tudja, mekkora szakálla volt az öregeknek a háborúban. Nem hiszek abban, hogy egy szerb ebben a korrupt országban nem tudja elintézni, hogy vélt vagy valós tulajdonát valami úton visszakapja, ugyanakkor nem tudom elképzelni azt sem, hogy a szerb tisztviselők megértést tanúsítsanak irántunk. Sajnos, ékes példa van erre Romániában és Szlovákiában is, ahol Wass Albert esetében az írott szó sem elég, gróf Esterházy János esetében meg az a tény sem, hogy a szlovák parlamentben anno az egyetlen képviselő volt, aki a zsidótörvény ellen szavazott. Itt azért csendben megjegyzem, hogy Erdélyben legalább visszaadták a (magyar) nemesek egykori kastélyait és kúriáit, akármennyire is nehezére esett ez a román államnak…
Nézzük azonban, milyen más következményei lehetnek ennek a balga törvénynek, amely teljesen szem elől veszíti azokat az alapjogokat – az ártatlanság vélelmét és a tisztességes tárgyalásra való jogot –, amelyekre Európában olyan érzékenyek. Hát például pont az, hogy lekésünk az utolsó vonatról is, hiszen a Szabadkán járt Semjén Zsolt kerek-perec kijelentette: Magyarország felülvizsgálja álláspontját, mely Szerbia EU-tagjelöltségét támogatja. Minderről nyilván hallott Tadić is, ennek ellenére szemrebbenés nélkül írta alá a dokumentumot. Lehet, hogy ő tud valamit, amit mi nem, mert Božidar Đelić kormányalelnök szerint október 12-én meghatározzák a Szerbia tagjelöltségére vonatkozó tárgyalások elkezdésének időpontját. Mivel azonban Đelić és az egész hatalmi garnitúra évek óta papagájként ismételget különböző dátumokat, várjuk csak ki a végét! Nekem nagyon úgy fest, hogy a szerb „demokraták” Brüsszelben ezzel ijesztgetik a döntnököket, illetve azzal, ha még ezen ígéretük sem teljesül, akkor bizony tavaszra jönnek a haladók. A baj az, hogy ezzel a törvénnyel bebizonyították, egyáltalán nem érdekli őket az Európában honos jogszokás, fittyet hánynak a szomszédokra, a németeket pedig csak akkor szeretik, ha kölcsöneuróval teli bőröndökkel érkeznek. Ez a törvény a szerbiai többségnek szólt, amely még most sem hajlandó elfogadni a másságot hirdető összejöveteleket, de helyeslően bólogat a Temerinben bunkósbotokkal randalírozó fiatalok láttán, nem érdekli, hogy az Újvidék be- és kijáratánál levő ötnyelvű táblán a magyar felirat csak egy napot „élt”, s az sem, hogy a Petőfit teljesen fel kell újítani, mert a kultúrkörben még a zongorát is miszlikre aprították. Nem érdekli őket az Európai Unió, mert akkor talán még ezt a törvényt is összehangolták volna a tagállamok jogszabályaival, őket most az érdekli, hogy tavasszal megtarthassák a karosszékeiket, s ehhez nem feltétlenül kell az a 100–150 ezer potenciális magyar szavazat.
Azaz kéne, de ezt szavatolt biztosítani a hatalmon lévő pártok magyar ajkú tagsága, amely alaposan megzavarta a szavazókat az előző választásokon (is). A VMSZ tunyasága sok helyütt gondolkodásra késztette az embereket, s mivel a magyarlakta területeken működő más pártok listáján is csupa diplomás magyar szerepelt, hát sokan átpártoltak. A baj csak ott van, hogy ezek közül a diplomás embereink közül manapság csak elvétve látunk egyet-egyet a helyi önkormányzatokban és közvállalataink élén, magyarul kitoltak velünk, mert a pártlista egy dolog, a zsírosan megfizetett politikai funkció pedig egy másik. Persze, a bizonyítás lehetősége őket is megilleti. Sok dolgot jól csinálnak, sokat pedig rosszul, de hát így van ez politikuséknál. Engem viszont most az érdekel, a DP-ben, a VSZL-ban, a volt G17 Pluszban politizáló magyaroknak, és az azokat kiszolgáló magyar pártok tisztségviselőinek mi a véleményük erről a törvényről? Én úgy tartom, hogy a csak egy iciri-piciri jó ízléssel megáldott magyar embernek ezek után nincs mit keresnie ezekben a tömörülésekben, ezekben a szerencsétlen koalíciókban…
De mit tartanak a szerbek? Hát azt, hogy nekik viszont minden jár. A magyarok és a németek tulajdonát képezik a Vajdaságban, Koszovóban, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában hátrahagyott ingatlanok is. Mert ne feledjük el, hogy ebben az országban több százezer olyan ember él, akit szintén ártatlanul zavartak el otthonából. (Koszovóba például már nem is mehetnek vissza zavartalanul, mert útközben határátkelőt nyitottak az albánok, ahová fizetett tüntetőket szállítgat a belgrádi hatalom. Csak nekem van 25 év után déjà vu-érzésem?)
Azok vajon mit szólnának, ha azt mondanák neki: „Bocsika, a történelmet a győztesek írják”?
