Egyik népnek több, a másiknak kevesebb jutott a szabadságból. Mi, magyarok nem sokat örülhettünk annak, hogy senki sem akart uralkodni fölöttünk. De aki belenyugszik az idegen uralomba, az nemzetként előbb-utóbb el is vész. Éppen háromszázhúsz esztendeje indult el kurucaival II. Rákóczi Ferenc, hogy lerázza a Habsburg uralmat. Rodostó lett a menedékhelye.
Hosszú, békésnek tűnő másfél évszázadnyi idő múltán következett a negyvennyolcas szabadságharc. Kossuth Lajos emigrációba kényszerült. Sok éven át, a világot járva, továbbra is hazája fölszabadításán munkálkodott. Itthon állítólag félmilliónyian kísérték utolsó útjára, több mint negyven esztendő nem feledtette el a nemzetével.
Negyvennyolcat követő bő évszázad után, ma éppen hatvanhét éve, jött ötvenhat szabadságharca. Biztató, hat nap alatt aratott győzelemmel, majd hamar a szovjet hatalom eltipró erejével. Nagy Imre az életével fizetett érte, bár ő nem volt forradalmár vagy szabadságharcos, kiegyezett volna egy emberarcú szocializmusban.
És miként Kossuthék szabadságharcát követte az aradi bosszú meg számtalan börtönév, úgy ötvenhat sem maradt megtorlások nélkül: halálos ítéletek és sok-sok szabadságvesztés igyekezett elrettenteni az embereket a rendszer elleni lázadástól. Kétszázezernyi magyar pedig külföldre menekült.
Nagy áldozatokat hozott a nemzet az évszázadok szabadságharcaiban, míg végre szabad lett az ország, immáron több mint három évtizede.
Azt hihetnénk, hogy a szabadságharcok és forradalmak tapasztalatai arra intenek: védeni, őrizni kell minden eszközzel a nemzet és az ország szabadságát. S merthogy demokráciában élünk, demokratikus eszközökkel. És mit látunk körülöttünk? Vannak pártok, amelyek kínálják hazájuk függetlenségét valamiféle európai egyesülésnek és birodalmi céloknak föláldozva. Hogy majd ismét idegenek szabják meg a nemzet jövőjét. Azt az értéket, amiért korábban elődeink a vérüket adták. A szabadság elvesztésébe vezető utat keresik.
Az ünnepnap emlékeztet, de figyelmeztet is.
