Holnap, vasárnap választ az ország. Nem is egy ország, hiszen a vajdasági magyarság jelentős része nemcsak szülőföldjén érdekelt a választásban, hanem – kettős állampolgárként – Magyarországon is. Igaz, ez utóbbi szavazáson a külhoni magyarok többsége már túl van, holnap pedig a szerbiai parlament tagjaira és a köztársasági elnökre a szavazóhelyeken adhatjuk le voksunkat és néhol az önkormányzatok jelöltjeire is.
Sorsdöntő választások előtt állunk? Igen. Mindkét országban elég hosszú ideje vezetik ugyanazoknak a pártoknak a képviselői az országot ahhoz, hogy véleményt alkothassanak a polgárok a munkájukról. Mindenki láthatja a fejlődést, az építkezéseket, a kisebb-nagyobb beruházásokat, a bérek alakulását, megtapasztalhatta a járványkezelést, de szavazatával kifejezheti a véleményét akkor is, ha elégedetlen mindezzel, ha új vezetést szeretne az ország élén látni. Nyilván új elképzelésekkel, más irányú politizálással, mert különben mi értelme lenne a váltásnak. A döntő kérdés az, hogy az eddigi út folytatását kívánja-e a lakosság, vagy más irányba szeretné fordítani az ország szekerének rúdját. Azt egyértelműen kimondhatjuk, mert sokan megállapították már és valamennyien megbizonyosodhatunk róla, hogy a szerb–magyar kapcsolatok sohasem alakultak olyan jól, békésen és a kölcsönös előnyök jegyében, mint az utóbbi számos évben, ami az itt élő magyarságot kiváltképp elégedettséggel tölti el. Ez természetszerűen annak is köszönhető, hogy a két kormány hasonló irányvételű politikát folytat.
Közhelynek tűnhet – miként az a megállapítás is, hogy sorsdöntő a választás –, hogy minden szavazat számít a vasárnapi szavazáson. Akár az elégedettséget, akár az elégedetlenséget fejezi ki. Mert akik távol maradnak, azoknak utána nincs joguk bírálni a kormányt, ha nem vettek részt a döntésben. A demokrácia alapjául szolgálnak a választások, a többség véleménye négy évre megszabja az ország fejlődésének irányát, ezért érdemes mindenkinek szerepet vállalni a döntésben. Szavazzunk, hát!
