Zsinórban másodszor szerveztük meg kiadóházunkban gyermeklapunk sakkversenyét. Korábban szervezőt kellett keresni, egyeztetni vele, többször is ellenőrizni, alkalmas-e a helyszín a verseny megtartására, majd izgulni, sikerül-e. Esetenként pedig az utolsó pillanatban kellett zavaró körülmények sokaságával megbirkózni... Ennél sokkal egyszerűbbnek bizonyult hazahozni a versenyt. Hogy ez korábban miért nem jutott eszébe valakinek...?!
Buzás Mihály felvétele
Maradjunk annyiban, hogy a verseny gördülékeny lebonyolítását ugyanaz a csapat intézte, amely tavaly is. És tette ezt könnyedén, mert nem tudta, hogy nehéz. Aztán tisztázni kell az alcímben szereplő iskola fogalmát is, még mielőtt valaki belekötne. Köztudottnak számít, hogy a tornyosi általános iskola Tömörkény István nevét viseli. Csakhogy ennek az iskolának a sakkoktatója Lőrincz László, aki már olyan régen az, hogy talán maga sem tudja, mióta. Mint ahogy a neveltjei által begyűjtött trofeákat is régen megunta számolni. Mert annyi van, hogy számolni is unalmas. Ellőttük volna a poént? Aligha, hiszen csupán az összesített verseny győztesét árultuk el, a versenykategóriák és korcsoportok legjobbjaival – sokan vannak – részletesen a Jó Pajtásban fogunk beszámolni.
Ugyanakkor nagy megelégedéssel és őszinte csodálattal mondjuk, hogy Piszár József kollégánk, a Jó Pajtás Kupa megáldomója, életrehívója és évtizedeken át életben tartója – köszöni, jól van! – ez alkalommal is velünk volt, és végigkísérte a versenyt. Mint ahogy immár 56(!) éve teszi. Néhány mondatban köszöntötte a versenyzőket és a csapatvezetőket, megemlítette, miért is jött létre ez a verseny, amely 1968 decembere óta fut. Ezután asztalhoz ült – szemben a tavalyi győztes Kincses Kristóffal –, és meglépte a kezdőlépést. És megkezdődött a hétfordulós, svájci rendszerben történő verseny.
Aztán hamarosan beigazolódott, hogy a Jó Pajtás sakkversenyének győztesére – a fogadóirodák nagy bánatára – nem lehet fogadni, nagy tétbe pedig nem is ajánlatos. De még kicsibe sem. A gyerekek ugyanis egyre jobban játszanak, és amint felbukkan egy ifjú zseni, hamarosan akad legyőzője. A végsőkig leegyszerűsítve ez abban jutott kifejezésre, hogy a tavalyi egyéni győzteseknek nem sikerült megvédeniük bajnoki címüket. Pedig megpróbálták. Erről megintcsak gyermeklapunk hasábjain számolunk majd be.
Csemegéül azonban mindenképpen ide kívánkozik, hogy idei versenyünk nagy felfedezettje Szabó Vilmos, a topolyai Csáki Lajos iskola hatodikosa. A verseny szervezői és figyelemmel kísérői – már akik járatosak a sakkban – már az első fordulóban felfigyeltek erre a fiúra. Ekkor ugyanis egy olyan végjátékot nyert meg – erős huszár, gyenge futár; jó király, rossz király... felesleges kihagyva –, melyben az egyetlen nyerő lépés ideiglenes gyalogáldozat volt. Meglépte... A hozzáértők tudják, hogy ilyent véletlenül nem lehet lépni, ehhez... sok minden kell.
Az eredménytáblázat ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a csapatversenyt nem kimagasló tudású egyénekkel, hanem kiegyensúlyozott csapatteljesítménnyel lehet megnyerni. Lásd: bácskossuthfalvi Id. Kovács Gyula iskola. Sakkversenyünk azonban rávilágított egy másik pozitív jelenségre, amely – idézőjelesen kellene írni, de nem tesszük – árt a sakknak. Egyértelmű, hogy a gyerekek egyre okosabbak. A jó sakkozók különösen. Sokrétűek lévén, másban is jók. Kérdés, megmaradnak-e a sakknál, vagy más pályára lépnek. Ez az ő dolguk. A miénk pedig – végezzük is rendesen –, hogy amíg sakkoznak, addig tegyük lehetővé számukra a versenyzést. A hétvégén, immár 46-odszor, megtörtént.
Nyitókép: Buzás Mihály felvétele
