Egy nemzet értékrendjéről rengeteget elárul, hogy kiket tart érdemesnek megőrzésre emlékezetében az elődök és a kortársak közül. Az érdemesekről életútjuk
és művük beszél. Sokukról mégsem hallottunk. De vannak kivételek, akikről mindenkinek tudnia kell(ene).
A mi közösségünkben ilyen kivételes egyéniség – az 1038-ban elhunyt, majd később szentté avatott – I. István „apostoli király”. Főszerepet játszott ugyanis a magyarok, s a velük – a Kárpát-medencében egy tágas határmezsgyén belül – élő más népek működőképes államának, egységes királyságának a megalapításában. Ezzel együtt, első koronás főként, új hitet, római-latin szertartású keresztény vallást is meghonosított.
Rendszert teremtett, törvényeket adott, saját pénzt veretett, s hol békés eszközökkel, hol fegyverrel kényszerítette engedelmességre elégedetlenkedő vezéreit. Honfitársainak egy része az utóbbi módszerét elutasította, nem értette, és miatta nem is kedvelte. Cselekedeteit azonban (az idővel meg is valósult) távlati és stratégiai célok vezérelték. Követendő, de legalábbis biztosnak hitt utat mutatott, miközben – a kor európai valóságát, folyamatait és összefüggéseit is jól ismerve, átlátva – (kül)politikáját, illetve országa sorsát a kontinens akkori igényeihez, törekvéseihez igazította.
Annak idején az országokban a földrajzi távolságokat a király otthonának küszöbétől mérték. Ám esetében épp ő maga a kiindulópont, ráadásul a keresztény magyar államiságé, amelynek értékét, szívósságát és maradandóságát bő ezer év történelme igazolta.
Magyarországon és a határain túl élő magyarok augusztus 20-án (újkenyér-szenteléssel is társítva) ünneplik első királyukat; megemlékeznek a Szent István-i államalapításról és a névadó örökségéről, amely kiemelt helyet foglal el az egész nemzet életében.
Nyitókép: MTI
