– Jé, csak egy krumplit kaptam a narancs és a csoki mellé! Akkor nem is voltam olyan rossz… De te hagymát kaptál…
– Anya meg apa meg mindkettőt! De virgácsot nem hozott a Mikulás, ez a lényeg!
Idén is éppúgy örültünk az ablakba kihelyezett csizmák tartalmának, mint amikor még titok fedte Mikulás bácsi piros süvegét. A lepel ugyan időközben lehullt, a lelkesedés azonban megmaradt. Továbbra is ott leng a családi ház melegében annak a reggelnek a bűvölete, amikor kiderül, milyenek voltunk, hogyan viselkedtünk az elmúlt év folyamán.
A varázslatos napkelték közül ezt szeretem leginkább. A Mikulás hajnalát ugyanis nem sikerült behálóznia a fogyasztói társadalmunk homályának. Apró-cseprő ajándékocskák, figyelmességek kerülnek a várakozó lábbelikbe, amelyeket előző este együtt fényezünk ki. A család közben átbeszéli, hogy vajon kit, és mivel jutalmaz, esetleg büntet a Nagy Szakállas. Ezáltal persze az is kiderül, hogy mely tulajdonságainkat tartják jónak, és melyeket rossznak azok, akiket legjobban szeretünk. A pillanatot pedig a több napos rohangálás, keresgélés és kiköltekezés terhe nélkül élvezhetjük, hisz egy kis zöldségfélét és gyümölcsöt akár a kamrából is kerítünk. De ha nem, az se baj: megteszi egy cukorka, egy saját készítésű dísz, vagy akár egy papírra vetett kedves üzenet is. Vagy egy szeretettel készített falinaptár, amely a mai Magyar Szóból pottyan az olvasók csizmájába...
Ezzel a kis figyelmességgel szeretnénk jelezni, hogy Szent Miklós hagyatékát a közösségünk nagy családjában is ápoljuk. Az anyagias világunkban is követjük azt az őszinte példát, amelyről a nehéz sorsú emberek védőszentje több mint ezerhétszáz éve tanúskodott. A kedvesség és az egymásra figyelés pillanatának ünnepe nemzedékeken keresztül jutott el nagymamáinkig, akiktől a csizma fényesítése közben olyan értékeket sajátítottunk el, amelyek gyermekeink tarsolyában kamatoznak.
