Ma is szívesen gondol vissza szegedi éveire, sőt szabadkai látogatásaira is dr. Karikó Katalin, az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar kutatóbiológus, biokémikus, a szintetikus mRNS alapú vakcinák technológiájának szabadalmaztatója, a BioNTech cég alelnöke, a University of Pennsylvania Perelman School of Medicine orvostudományi kara idegsebészeti osztályának adjunktusa. Nevét az elmúlt hónapok során az egész világ megismerte, mégis szívesen visszatérne ahhoz a néhány évvel ezelőtti állapothoz, amelyben csendben, a reflektorfény rávetülése nélkül folytathatta kutatásait, amelyeknek eredményei ugyan rendkívül fontosak számára, mégsem azokra a legbüszkébb, hanem arra, hogy ugyanolyan egyenes, becsületes és őszinte ember tudott maradni, mint amilyen egykor volt.
Hogyan éli meg azt, hogy a koronavírus-járvány elleni küzdelemben kulcsszerepet játszó vakcina kifejlesztésének köszönhetően az elmúlt időszakban szinte mindenütt az érdeklődés középpontjába került?
– Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, hiszen kétségtelen, mindez kiváló lehetőséget kínál arra, hogy minél szélesebb körben felhívjam a figyelmet az oktatás, a kutatás és általában a tudomány fontosságára, illetve ezáltal arra is, milyen fontos azoknak a tisztelete és megbecsülése, akik ilyen jellegű tevékenységet folytatnak. Mindemellett természetesen magának a vakcinának a jelentőségéről is igyekszem minél többet beszélni annak érdekében, hogy az emberek ne gondolják azt, hogy az az égből pottyant, hanem tisztában legyenek azzal, hogy bizony sok-sok szakember kitartó és odaadó munkájának az eredményeképpen jött létre. Ilyen szempontból tehát szerencsés helyzet az, hogy a rám irányuló figyelmet ezekre a rendkívül fontos dolgokra is ráirányíthatom. Az viszont sajnálatos, hogy mindez sok időmet elvesz a munkától, hiszen még rendkívül sok a teendőnk, nemcsak a folyamatosan mutálódó koronavírus miatt, hanem amiatt is, mert nagyon sok egyéb területen is használjuk az mRNS-t. Évek óta futnak különféle klinikai programok, amelyeket ugyancsak tovább kellene vinnünk. A BioNTechnek többféle programja van a rákellenes vakcinálásra, ugyanakkor vannak olyan programjaink is, amelyek során a tumorokba injektálunk olyan mRNS-t, amely citokineket kódol, ezáltal a tumorba hívja az immunsejteket, amelyeket megtanít arra, hogy mit kell látniuk, azután pedig ezek az immunsejtek a szervezetben keringve a már metasztatikus helyeken is felismerik a rákos sejteket. De említhetném például a sclerosis multiplexszel kapcsolatos programunkat is, amelynek során a módosított RNS révén, amely nem immunogén, a sclerosis multiplex modellállatokban sikerült toleranciát előidéznünk, ezáltal a betegség tüneteit megszüntetnünk. Annak kidolgozása persze még óriási munkát igényel, hogy mindezt hogyan tudjuk az emberi szervezetben is megvalósítani, ez azonban kétségtelenül rendkívül fontos lépésnek tekinthető.
Említette, hogy a rákgyógyításban már jó ideje használják az mRNS-t, sőt, egyénre szabott vakcinákat is készítenek. Ez milyen módon valósul meg?
– Igen, az mRNS-t már legalább tizenöt éve használjuk rákellenes vakcinálásra, és valóban vannak olyan programjaink, amelyek keretében egyénre szabott vakcinákat készítünk. Először megállapítjuk, hogy az adott személy tumorjában milyen mutáns elemek vannak, majd kifejezetten azokra vonatkozóan alakítjuk ki a vakcinát. Az elmúlt időszakban már több száz betegnek készítettük el a személyre szabott vakcináját, ami igen fontos eredménynek számít. Foglalkozunk továbbá passzív immunitással is, amelynek során az RNS nem vírusfehérjét kódol, hanem már az ellenanyagot. Maga Donald Trump is kapott például olyan koktélt, amellyel a koronavírus elleni ellenanyagot injektálták be a szervezetébe. Ennek az az előnye, hogy már attól a pillanattól kezdve védelmet nyújt az egyén számára, amikor bekerül a szervezetébe, ez azonban nagyon drága. Abból, amit ő kapott, kb. 8000–10 000 dollárba kerül egyetlen injekció. Az ellenanyagot kódoló mRNS-t használva azonban ez az eljárás sokkal olcsóbb lenne, és hamarabb elkészülne, mert nem lenne szükséges kidolgozni az ellenanyag komplikált tisztítási metodikáját. Az mRNS-en alapuló ellenanyaggal való módszer ugyanakkor igen hatásos lehet az újonnan megjelenő vírusok elleni küzdelemben, ugyanis ha például Afrikában megjelenne egy új vírus, és az első túlélő véréből megállapítanánk, hogy milyen ellenanyag segítségével sikerült azt legyőznie, akkor ezzel a módszerrel az ellenanyagot kódoló mRNS-t sokkal hamarabb beinjektálhatnánk az orvosok szervezetébe, és másnap már mehetnének is a betegek közé, anélkül hogy fennállna az esetleges megfertőződésük veszélye. Mindez azért tekinthető rendkívül fontosnak, mert a vakcinálás esetében csaknem egy hónapnak el kell telnie, mire a védettség kialakul, itt viszont azonnal védetté válik az a személy, akinek a szervezetébe az ellenanyagot bejuttattuk. Az ilyen védelem természetesen csak néhány hétig tart, ám újabb injektálással tovább hosszabbítható.
Az Önök által kifejlesztett Pfizer–BioNTech koronavírus elleni vakcina működési mechanizmusát hogyan kell elképzelnünk?
– Az mRNS egy nagy molekula, amely információt hordoz a sejt számára arra vonatkozóan, hogy el kell készítenie egy bizonyos fehérjét. Ez a fehérje a vírus tüskefehérjéje. A sejtünk és az immunrendszerünk úgy érzékeli, mintha meg lennénk fertőződve, ám csupán egyetlen fehérjét fogunk elkészíteni a vírusból, azt, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy olyan reakciót váltson ki belőlünk, hogy amikor jön a valódi vírus, akkor azt az immunrendszerünk le tudja győzni, így észre sem vesszük majd, hogy megfertőződtünk, mert a vírus azonnal eltűnik. Ezt az RNS-t beinjektálják a karunkba, ott az immunsejtek, illetve az izomsejtek egy része felveszi, majd elkészítik a vírus fehérjéjét. Mivel a csomagolóanyagban van egy komponens, amely aktiválja az immunsejteket, azok – miután elkezdik a fehérje létrehozását – az aktiválás hatására eljutnak a nyirokcsomóba, majd a bejövő immunsejt mintája alapján reagálnak. Az ott lévő sejtek elindítanak egy folyamatot, amelynek eredményeképpen ellenanyag keletkezik a vírusfehérje ellen, ugyanakkor immunsejtek is keletkeznek, amelyek azonnal fel fogják ismerni, ha egy vírussal fertőzött sejtet látnak. Ezért szerencsés, hogy a szervezetünkben készül el a fehérje. Ha csupán a fehérjét vagy az elölt vírust injektálnánk be, ahogyan más vakcinák esetében történik, akkor csupán ellenanyag keletkezne. Az olyan vakcina csak a vérben szabadon keringő vírusok felismerését segíti, amint a vírus belép egy sejtbe, eltűnik, az ellenanyag már nem látja tovább. Ám ha olyan vakcinát használunk, mint az mRNS-vakcina, amely lehetővé teszi, hogy a fehérje a saját szervezetünkben készüljön el, akkor egy újabb rétegű védelmet kapunk azáltal, hogy azok az immunsejtek, amelyeket a szervezetünk az mRNS-vakcinának köszönhetően készít, a fertőzött sejteket is felismerik, ezáltal el is tudják azokat tüntetni. Ezért a vírusnak, még ha mutál is, nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen kibújnia az mRNS-vakcina nyújtotta kettős védelem alól.
Ön miért szorgalmazza a védőoltás felvételét, egyáltalán miben látja annak az okát, hogy a társadalmunk ennyire megosztott a védőoltással kapcsolatban, ugyanúgy, ahogy a járvány kezdetekor magával a vírus meglétével kapcsolatban is az volt?
– A vírustagadók száma egy évvel ezelőtt jóval nagyobb volt, mint ma, hiszen amíg nem érintett bennünket közvetlen közelről, addig egyszerűbb volt azt hinni, hogy nem is létezik. Most már merőben más a helyzet. Ha körbenézünk, és azt látjuk, hogy a közvetlen munkatársaink vagy akár a családtagjaink is megfertőződtek, aligha tagadhatjuk a létezését. Így most már inkább vakcinaellenesek lehetnek csak az emberek. Azt elismerik, hogy vírus van, a vakcina azonban nem kell. Az emberek jelentős része véleményem szerint azért zárkózik el a vakcina elől, mert nincsenek megfelelő ismeretei. Mi, kutatók ugyanis nem tanultunk meg olyan módon beszélni a bonyolult dolgokról, hogy azokat mindenki megértse. Azok viszont, akik más szemszögből próbálják megközelíteni a kérdést, úgy magyarázzák el az álláspontjukat, hogy az az emberek számára logikusnak tűnjön. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben botcsinálta szakemberek kürtölik tele a világot a butaságaikkal, miközben lehet, hogy még soha nem láttak egyetlen immunológiakönyvet sem. Persze, van egy olyan csoport is, amelynek a tagjai kategorikusan elzárkóznak, akik mindent sokkal jobban tudnak azoknál, akiknek ez a szakterületük, és az egész életüket ezen területek vizsgálatának, kutatásának szentelték. Meggyőződésem azonban, hogy sokakat meg lehetne győzni arról, milyen fontos, hogy megvédjük magunkat a vírus ellen, ehhez azonban egyrészt nekünk, kutatóknak kell olyan módon megfogalmaznunk a gondolatainkat és a meglátásainkat, hogy az emberek megértsék azt, amit mondunk, másrészt pedig a médiának is partnernek kell ebben lennie, hiszen rendkívül fontos, hogy olyanok beszéljenek ezekről a kérdésekről, akik valóban hitelesek, akikben az emberek megbíznak.
Önt mi motiválja a mindennapok során, mi ösztönzi arra, hogy újabbnál újabb lépéseket tegyen egy-egy kutatási cél elérése érdekében?
– Ez egy olyan szakma, amely tele van érdekességekkel, mindennap újabbnál újabb rejtélyekkel találjuk szemben magunkat, és időről időre elő kell állnunk valamilyen megoldással vagy ötlettel arra vonatkozóan, hogy mi okozhatja azt, amit tapasztalunk, mit tehetünk ellene vagy érte, illetve hogyan valósíthatjuk azt meg. Abból a szempontból is nagyon jó ez a szakma, hogy nem olyan, mint, mondjuk, a balerináé, akinek egyre nehezebben mennek a dolgok, ahogyan öregszik, itt ugyanis minél idősebbek vagyunk, és minél többet tudunk, annál több lehetőségünk van arra, hogy kitaláljunk valamit. Minél többet olvasunk, és minél gyakrabban látjuk, hogy erre is van precedens, meg arra is, ez is így működik, meg az is, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy a saját vizsgálatainkat is sikerre vigyük. Persze, amikor van egy kérdésünk, amelyre választ várunk, akkor a legtöbb esetben nem a választ kapjuk meg, hanem még több kérdést, ez azonban egy ilyen szakma, itt nagyon nehéz mérni a teljesítményt. Az, ami most velem történik, nevezetesen, hogy megélhetem azt, hogy a laborasztalnál kitaláltak valósággá váljanak, és bevezetett gyógyszer legyen belőlük, amelyet ráadásul magam is megkaphattam, ritkaságszámba megy, az esetek többségében nem is következik be az ember életében, legfeljebb a halála után. Éppen ezért hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy megélhetem mindezt. Annál is inkább, mert amikor annak idején az egyetemről átmentem ehhez a kis céghez, amely akkor még teljesen ismeretlen volt, olyannyira, hogy weboldallal sem rendelkezett, azt éreztem, hogy itt van a legnagyobb lehetőség, itt tudok majd a legtöbbet tenni. Végül az a kis cég lett az, amely mindent megcsinált. Az pedig, hogy ehhez én is hozzájárulhattam, óriási öröm számomra. Persze rajtam kívül még nagyon sokan hozzájárultak, hiszen bár az elején, az egyetemen még mindent egyedül csináltam, de mindig volt mellettem legalább egy ember, aki hozzám hasonlóan lelkesedett, és akinek volt pénze arra, hogy segítette a kutatásaimat. Aztán itt, a BioNTechnél 2013-ban először százan, majd több százan lettünk, most már több mint ezren vagyunk. Eleinte még semmilyen fertőző betegség ellen nem készítettünk vakcinát, aztán 2015 környékén azt mondta Ugur Sahin, hogy miután egy cég elér egy bizonyos szintre, ez morális kötelességévé válik. A vakcinakészítés ugyanis nem kifizetődő, hiszen a legtöbb esetben az történik, hogy mire elkészül, eltűnik a vírus, és nem tudjuk, visszatér-e, vagy sem. Abban bízom, hogy ez a mostani helyzet még inkább ráirányítja majd a figyelmet a kutatások jelentőségére, ugyanakkor azt is remélem, hogy azok a gyermekek, akik most nőnek fel, felismerik a tanulás és a fejlődés fontosságát, esetleg maguk is szükségét érzik majd annak, hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak valami olyasminek a kialakításához vagy kifejlesztéséhez, ami az egész emberiség javát szolgálja, és nem csupán az hajtja majd őket, hogy minél több pénzük legyen.
Az elmúlt időszakban Szeged díszpolgárává és a Szegedi Tudományegyetem díszdoktorává avatták. Hogyan tekint ezekre az eseményekre, egyáltalán ma mennyire kötődik Szegedhez és Magyarországhoz?
– Rendszeresen járok haza, hiszen a nővérem és szinte minden rokonom Magyarországon él. Csak a férjem és a lányom van itt, Amerikában. A nővéremmel mindennap beszélünk, így követem az otthoni eseményeket. Amikor édesanyám még élt, vele is mindennap beszéltünk Skype-on, így tőle valóban mindent megtudtam arról, hogy mi történik az országban, nekem még csak nem is kellett követnem az eseményeket. Amikor kijöttünk, a lányom (Francia Zsuzsanna, aki Susan Francia néven amerikai színekben kétszeres olimpiai bajnok evezős – a szerző megj.) kétéves volt, ő is kiválóan beszél magyarul, van magyar állampolgársága, rendszeresen jár haza. Ma is erősen kötődünk tehát Magyarországhoz. Szeged pedig a szívünk csücske. Ott tanultam az egyetemen, ott ismerkedtem meg a férjemmel, ott házasodtunk össze, és ott született meg a lányunk is. Nagyon boldogok voltunk ott. Ha az állásom megmarad, biztos vagyok benne, hogy még a mai napig is Szegeden élnénk, mert eszembe sem jutott soha, hogy külföldre menjek, annak ellenére sem, hogy a körülöttem dolgozók közül sokan vágytak arra, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. Én egyáltalán nem vágytam rá, ám amikor megszűnt az állásom, igyekeztem úgy tekinteni a kialakult helyzetre, mint egy új lehetőségre. Most, hogy rám irányult a figyelem, sok olyan magyar kutató keresett meg, akik Magyarországról vagy a szomszédos országokból kerültek a világ különböző szegleteibe. Azt látom, hogy a külhoni magyarok nagyszerűen meg tudják állni a helyüket a nagyvilágban, lehet, hogy azért, mert nagyobb bennük a küzdés, mivel már eleve sokat kellett küzdeniük a magyarságukért. Maga az a folyamat ugyanis, amikor az ember elmegy a világ végére, mint ahogyan az velünk is történt 1985-ben, egyáltalán nem könnyű, hiszen nincs semmije – akkor még egy bankkártyája vagy egy mobiltelefonja sem volt –, senkit nem ismer, ezért kénytelen kihozni magából minden olyan rejtett energiaforrást, amely a túlélést biztosíthatja számára. Olyan ez, mint amikor beledobják az embert a mély vízbe, és akkor derül ki, hogy tud-e úszni, vagy sem. Elkezd kapálózni, és fenn marad, aztán lehet, hogy rájön, hogy ez tulajdonképpen egészen jól megy neki, akár még úszó is lehet belőle. És ez a folyamat megváltoztatja az embert. Jól ismert a meséből, amikor elindul a legény a hamuban sült pogácsával, ám az már a következő faluban elfogy, és akkortól kezdve csak az van neki, amit tud, elő kell vennie az összes tudását, furfangját, ügyességét és akaratát, mert egészen egyszerűen túl kell élnie. Ez azonban lehetőséget ad neki arra is, hogy felismerje, mennyi tudás és energia van benne, amit korábban nem tudott előhívni magában, hiszen nem volt rá szüksége, és persze közben rengeteget tanul a világról is.
Mi az, amire leginkább vágyik jelenleg?
– Nagyon szeretnék visszamenni oda, ahol két-három évvel ezelőtt voltam, és csendben tenni a dolgomat, napokig olvasni, gondolkodni. Az az állapot hiányzik. Engem sem a rang, sem a pénz nem hajtott soha. Az ismeretek megszerzése annál inkább. Hihetetlen öröm, amikor az ember kitalál valamit, és ő az egyetlen, aki arra rájött, aztán még nagyobb öröm, ha azt a többiekkel is megoszthatja, és ha még hasznos is lesz, az valóban mindenért kárpótolja. Nincs az a pénz, amiben mindezt ki lehetne fejezni. A rang sok esetben megalkuvóvá teszi az embert, mert fél attól, hogy mi lesz, ha esetleg elveszíti. Nem mond ellent, ha úgy is gondolja, mert attól tart, hogy annak esetleg negatív következményei lehetnek rá nézve. Ezért érzem úgy, hogy bár sok minden van, amire büszke lehetnék, a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy ugyanolyan egyenes, becsületes, őszinte ember tudtam maradni, mint amilyen voltam.