EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.
A Szentháromság titkát is, nem csak a húsvétot, nagyon és többször át kell elmélkedni minden igaz és őszinte kereszténynek, mert ennél a titoknál is nagyon kínálkozik a felületes és nem igazán személyükre szóló üzenet. A régi, nagyanyáink hittankönyve ezekkel a kérdésekkel kezdődött az elsős gyermekek számára: Hány Isten van? Egy Isten van. Az egy Istenben hány személy van? Három: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezt már az elsősök megtanulták és szavalták, mint az egyszeregyet. Egy életre megtanulták, csak aztán egész életükben alig mondott nekik valamit.
Azt hiszem, hogy ez a valóság még mai megvan sok keresztény emberben. Tudják, megtanulták, de olyan valamilyen tudás ez, amivel nem nagyon tudnak mit kezdeni. Majdnem minden városban vagy faluban van a főtéren vagy a templom közelében Szentháromság-szobor. Nagyon fontosnak tartották az előttünk élő nemzedékek, hogy a szemünk előtt legyen ez a valóság, annak ellenére, hogy ésszel keveset értünk meg Istennek ebből a belső életének a titkából. A lelkünk mélyén meg tudjuk érezni Isten végtelen gazdag és boldog életének a valóságát, mert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket.
A Biblia már az első oldalán utal erre, amikor az ember teremtését úgy írja le, hogy Isten önmagáról többes számban beszél: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” Majd az emberről is többes számban beszél, és végül is a család hármasságával határozza meg: „Férfinak és nőnek teremtette őket… legyetek termékenyek, szaporodjatok…” (Ter 1, 26–28) Ez a szöveg akkor, amikor írták, érthetetlen volt, mert Isten belső szentháromságos élete még nem volt ismeretes, de mégsem törölték ki a Bibliából. Az édenkerti elbeszélés is ezt a végtelen nagy egységet mutatja Isten és emberek között. Az eredeti bűn súlya az, hogy az ember elutasította ezt a közösséget az Istennel, egyedül akart boldogulni, Isten nélkül, és elveszítette a kapcsolatot ezzel a végtelen jó és ajándékozó Teremtővel. Az ember számára elszakadt a szeretlánc Istennel.
A Bibliának már a kezdetén maga Isten ígéri meg a helyreállítást, a megváltást: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet.” (Ter 3, 15) Milyen nagyon érezni ebben, hogy Isten a szeretet, a jóindulat, a rosszra is jóval válaszol, ahogy azt Jézus egészen világosan kinyilatkoztatta, amikor az Atya szeretetéről beszélt. Csak ebben az összefüggésben értjük meg az ellenségszeretet parancsát, amit Jézus olyan sokszor hangsúlyozott. (Mt 5, 43–48)
Ha figyelmesen elolvassuk János evangéliumának a tizenhetedik fejezetét, Jézusnak az utolsó vacsorán mondott főpapi imáját, megérthetjük, hogy mindannyiunkat abba az egységbe hívott, ami a Szentháromság belső élete. Jézus állandóan erre hivatkozik: „Legyenek mindnyájan egy, amint én és te Atyám egyek vagyunk, legyenek egy mibennünk!”
Ebben a gondolatkörben lehet megérteni Jézus megváltói szenvedésének és kereszthalálának az értelmét. Jézus a kereszten az ember által elrontott hűséget, szeretetet hozta helyre értünk és helyettünk tanúsított hűségével.
Végső soron ebben a gondolatkörben érthető szent János apostol első és második levele is: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az Istenben marad, s Isten is benne marad.” (1Jn 4, 16)
Lehet a Szentháromságról bölcselkedni, de a legnagyobb elmék sem mentek ezen az úton sokra. Olvasgassuk ezeket a bibliai részeket, és a szívünk, lelkünk mélyén meg fogjuk érteni, milyen hatalmas és milyen jóságos a mi szeretett, háromszemélyű egy Istenünk.
Ha még jobban meg akarjuk érteni és az életünkre alkalmazni ezeket a gondolatokat, akkor az örök életről kell elgondolkodnunk. A fogalma a mennyországnak, ahova be kell jutni, nagyon személytelenné teszi az üdvösség értelmezését. Már bizonyosan hallott mindenki arról, hogy a belépőjegy a mennyországba nem egy kupac jócselekedet. Amikor számon kérem a temetés kapcsán, miért nem hívtak a beteghez, hogy szentségekben részesüljön, többször mondják nekem, hogy hát igaz, kellett volna, de az elhunyt jó ember volt. Ez lehet igaz, de az üdvösségre jutáshoz ennél sokkal több kell.
Az üdvösség az Istennel való személyes találkozás. Nem valahova kell eljutni, hanem Istennel kell örökre egyesülni. Ez a találkozás vagy egyesülés viszont itt kezdődik, a földi életben. Igaz, hogy nagyon nagy részben a Szentlélek sugározza ezt ránk Jézus kereszthalálának és feltámadásának érdemeiből, de nekünk is meg kell tenni a magunk részét, vagyis befogadónak kell lennünk az Isten velünk és bennünk való jelenlétére. Ebben a befogadóképességben kell és lehet is növekednünk földi életünkben. Ezen a ponton kell említenem az elcsendesedést, a személyes, saját szavainkkal, és az egyes isteni személyekre irányuló imát és a mélyen személyesen átélt szentáldozást. Mivel ez mind nagyrészt Isten kegyelmi ajándéka számunkra, mi inkább csak befogadók vagyunk, azért lehetséges akár napokkal vagy órákkal a halál előtt is megtenni ezt a lépést. Valójában ezt kérjük minden Üdvözlégy Mária imának a végén: „Asszonyunk, Szűz Mária, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és a halálunk óráján.”
Ha jól belegondolunk, ezt mondja Jézusnak a szőlőmunkásokról szóló példabeszéde. (Mt 20, 1–16) Az egy dénár az isteni életből való részesedést jelenti. Azt nem lehet dekázni, félbe, negyedbe osztani. Mindenki a teljeset kapja, amennyire kész azt befogadni.
Erre azt mondhatja valaki, akkor nem kell egész életünkben törekedni, majd a halálunk előtt megtérünk. Ez a csalónak, a gonosz léleknek a csapdája. Amikor tapasztalom a kórházban vagy odahaza a betegeknél, akik életükben nem nagyon törődtek Istennel, hogy megnyílnak Isten felé és vágynak az Isten után, akkor minden alkalommal biztos vagyok, sőt érzem, hogy ezért a valakiért nagyon sokat imádkozott valaki. Senki ne legyen olyan nagyon biztos az életében, hogy majd a naplemente előtt egy órával fogja őt hívni Isten a szőlőjébe, vagy pontosabban, ha egész életében nem akarta ezt a hívást meghallani, majd haldokolva kész lesz erre. Nagyon nagy kegyelem az, ha ezt valaki megkapja.
