Tisztelt atya!
Olykor rajtakapom magam, hogy kitépem egy-két hajszálamat. Tudom, hogy le kellene szoknom róla, ám hogy lehet leküzdeni egy tizenöt éves szokást? Aztán még a körömrágásról is le szeretnék szokni. Úgy tűnik nekem, hogy ezek a rossz szokások belső késztetések, valódi függőségek. Hogyan vegyük fel a harcot ellenük, hogyan lehet legyőzni őket? Ernő
Sok embernél kifejlődnek olyan mindennapos, de nyomasztó szokások, amelyeket igen nehéz leküzdeni: rágjuk a körmünket, kezünket tördeljük, vagy éppen ujjainkat ropogtatjuk, kapargatjuk pattanásainkat, tépkedjük bőrünket ujjhegyünkön, és még sorolhatnánk... Emberileg sokféle módszert alkalmazhatunk, amelyekből most leírok néhányat.
Egy ilyen küzdőgyakorlat lehet az, hogy ismerjük fel az erős és ismétlődő késztetéseknél, mitől szorongunk, milyen félelem lappang bennünk. Nézzünk szembe ezzel a szorongással, és mondjuk ki: nem félek tőled. Ezzel megszüntethetjük a belső késztetést.
Ehhez hasonló küzdőgyakorlat lehet az, hogy ráfigyelünk ezekre a késztetésekre, tudatosítjuk magunkban, hogy ezt tesszük, fékezzük magunkat ebben a rossz szokásban, és leküzdjük ezeket a késztetéseket.
Egy harmadik módszer lehet az, hogy felkutatjuk, milyen késztetések vezetnek a nem kívánt szokások kialakulásához. Ilyen lehet az unalom, a rosszkedvűség, a semmittevés, az üresjáratú mobilozás, a rutinfeladatok végzése, amikor nem tudunk magunkra figyelni, és ezzel utat nyitunk a rossz szokásnak. Ha ezt sikerül felfedezni, akkor kezünkbe vehetjük az önkontrollt.
És lehet még egy olyan gyakorlat is, hogy elsajátítunk néhány módszert, amellyel elengedjük, ellazítjuk magunkat, hogy ezzel vegyük fel a harcot a késztetések ellen. Amint észrevesszük, hogy kedvünk támad a rossz szokásra, jó ötlet helyette ülve vagy fekve kinyújtózni és elkezdeni lassan, ritmikusan lélegezni, s így levezethetjük a feszültséget. Találhatunk olyan helyettesítő válaszokat, amelyek nem egyeztethetők össze a nem kívánt viselkedéssel. Például: fogat mosni körömrágás helyett; macskát simogatni ahelyett, hogy hajunkat tekergetnénk, manuális tevékenységeket végezni (rajzolni, kertészkedni stb.) körömrágás vagy ujjropogtatás helyett.
Ezek a gyakorlatok azonban csak akkor használnak, ha a rossz szokások nem mentek át függőségbe. A függőség olyan belső kényszer, amely fölött nincs hatalmunk, amely ellenállhatatlanul ural bennünket. A függőségekben van valami démoni megszállottság, amit csak isteni módszerekkel lehet legyőzni. Ilyen isteni módszer a böjt és az imádság, ahogy maga Jézus világosan kimondja, hogy „ez a fajzat nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására.” (Mk 9,29) A böjtön értjük az önmegtagadást Isten kedvéért, az imádságon az isteni segítség kérését.
Példa erre egy sajátos arcizombántalomban szenvedő függőbeteg, Emmanuel:
Tizennégy éves korom óta megvolt az a rossz szokásom, hogy néha véresre harapdáltam az ajkam. Olyan arcrángás volt ez, melytől nem tudtam megszabadulni. Egy bőrgyógyász azt mondta, hogy ajakrák lehet belőle (és nagyon gyors áttétek). Figyelmeztetése ellenére is folytattam, erősebb volt nálam. A misén azt az ígéretet tettem a Jézusnak: „Ajándékként neked 24 óráig óriási erőfeszítést teszek, nem harapdálom az ajkamat, de kérlek, segíts nekem.”
Eljött a másnapi szentmise, és sikerült. A számos kísértést sikerült elutasítani, Jézus segített nekem, és én örömmel adtam neki erőfeszítésem ajándékát. Az jutott az eszembe, hogy megint megajándékozom, ismét egy 24 órás győzelemmel. És miért ne ugyanazzal? Hozzáfogtam, s megkapta az ajándékot. Egy egész héten át, minden találkozáskor hasonlóképp tettem.
Mi történt? Egy hét elteltével az arcrángás teljesen eltűnt. Még csak nem is gondoltam rá. Isten megérintette testemet és idegeimet, s a bajt gyökerestül távolította el. Nagy volt az örömöm és a hálám.
Egy másik személynek, Céline-nek olyan története van, amely sokat adhat a függőségben szenvedőknek.
Céline már évek óta a tőle telhető legjobban igyekezett böjtös és imádságos életmódot kialakítani. Különösen is törekedett arra, hogy betartsa a szerdai és a pénteki böjtöt. Természetesen annak gyümölcseit is megtapasztalta. Ám nagyon szomorú volt amiatt, hogy ezeken a napokon képtelen volt lemondani reggeli kávéjáról.
Meglehetősen nyomós oka volt erre: ha nem kávézott, az agya nem forgott, elaludt a számítógépnél vagy a templomban, szentmise közben, egy szóval nem sok jót okozott a dolog. Ettől még szíve mélyén érezte, hogy ha teljességben akarja élni a jézusi módszert, az önmegtagadást, akkor a kávénak is el kell tűnnie az életéből, és Jézus meg akarja áldani ebben. Teste tiltakozása ellenére imádkozott, hogy megkapja a szükséges kegyelmet, de nem akart sikerülni neki.
Egyszer, amikor a templomban imádkozott, támadt egy ötlete, és anélkül, hogy átgondolta volna, ezt mondta Istennek:
„Rendben, nem iszom többé kávét. De tudod, milyen szörnyű következményekkel jár, ha elalszom. Légy te a kávém! Add meg, hogy minden úgy menjen, mintha megittam volna! Ne engedd, hogy állva elaludjak!”
Céline arra lett figyelmes, hogy Jézus elfogadta a kihívást, és nagyon jól teljesítette a feladatot. Céline saját bevallása szerint a kávé eltűnt a böjti napjaiból, de a többi napjából is, ez pedig látványos javulást hozott az egészségében és a munkában való éberségében.
Nevetve mesélte aztán sokaknak: „Nem tudom, milyen gyakran kérik Jézust arra, hogy legyen kávé. Mindenesetre belement.”
Egy Rosie nevű fiatal lánynak káros szokása a cigaretta volt. Ő maga így mondta el, hogyan sikerült megszabadulnia tőle:
„Évek óta napi egy doboz cigarettát szívtam. Többször megpróbáltam leszokni, de újabb és újabb kudarcok értek. Nagyon nehéznek tartottam a leszokást, és kezdtem azt gondolni, hogy egyszerűen nem kaptam meg a kegyelmet hozzá. Azt gondoltam magamban: »Nem arról van szó, hogy nem akarok leszokni, de a testemnek szüksége van rá. És ha abbahagynám, kibírhatatlanná válnék.«
Egy karácsonykor arra gondoltam, ajándékot adhatok Jézusnak születésnapjára. Tudtam, hogy nem lesz könnyű egy egész napig kibírni dohányzás nélkül, és arra gondoltam, ez lesz a legszebb ajándék, amit csak adhatok neki. Az éjféli misén elhatároztam magam: »Nem dohányzom holnap estig!« Az szóba sem jött, hogy végleg abbahagyjam a dohányzást.
Kivitelezhetőnek tűnt számomra, hogy kibírjam dohányzás nélkül, mivel tudtam, hogy este már újra kézbe vehetek egy cigarettát. A nap nagyon lassan telt, én pedig nem feledkeztem meg a Jézusnak tett ígéretemről. Tulajdonképpen másra gondolni se tudtam, a dohányzás vágya ugyanis az este közeledtével egyre erősödött. Úgyszólván elvonási tüneteim voltak.
Végre elérkezett a várva várt pillanat: végre dohányozhattam. Minden gondolatom azon járt, milyen gyönyört és megelégedést okoz majd nekem az a bizonyos cigaretta. De micsoda meglepetés ért! Ahogy letüdőztem a füstöt, egyszerre undorítónak éreztem az ízét. Azonnal elhajítottam a cigarettát, és azt gondoltam, beteg vagyok.
Arra gondoltam, a következő szál majd biztos jobban fog esni. Ám annál is ugyanaz történt: erős undort éreztem. Ugyanígy jártam minden szál cigarettával, amivel aznap megpróbálkoztam. Nagyon furcsának találtam a dolgot. Ekkor arra gondoltam, Jézus bizonyára azt akarja, hogy ne dohányozzak többé. Bizony, másnap is ugyanígy jártam, akárhányszor csak megpróbáltam rágyújtani.
Azóta, vagyis már több mint öt éve nem dohányoztam. A rákövetkező néhány hétben furcsa jelenséget tapasztaltam. Tudományos magyarázatot nem tudok elképzelni rá, de úgy tekintek rá, mint valami tisztulásra: folyamatosan valami sűrű, barnás-fekete váladékot köhögtem, ami állandóan termelődött. Gusztustalan volt. Azelőtt fogalmam sem volt arról, mit tesz a testemmel a dohány. Vannak, akik azt mondják, a leszokás után hét év kell ahhoz, hogy a dohányos tüdejéből kitisztuljon a szenny.
Jézus ennél gyorsabban cselekedett: rekordidő alatt mindent kiszedett belőlem. Azóta sokkal jobban érzem magam. Azelőtt gyorsan elfáradtam, és minden munkám nagyon kimerített. Most úgy dolgozom, hogy nem kell levegő után kapkodnom. Minden jobban megy, és többé már nem kell otthagynom a társaságot, hogy kimenjek dohányozni.”
Mennyire igaz, amit Jézus mond: „Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolga. Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,34.36)
