Kedves atya!
Első osztályos a kisfiunk. Ártatlan, aranyos hétéves gyermek.
Megdöbbenve állunk országunk tragédiája, a belgrádi eset előtt. A gyereknek nem is tudtam mit mondani, nem is szóltam róla. Megtudta, ezt nem lehet most eltitkolni.
Hogyan magyarázzam el neki, hogy mi történt? Hogyan óvjam a lelkét? Mit mondjak: mondjam, hogy sajnos megtörténhet, hogy bárki lelövi az utcán vagy bárhol másutt a másik embert? Vagy ne mondjak semmit, játsszak, meséljek, imádkozzak vele tovább? Ezt titkolni nem lehet. Kérdezni és rettegni fog.
Mit lehet tenni most a szülőknek? Hogyan védjük a gyerekeinket? Köszönöm.
A gyerekek elől nem szabad eltitkolni a tragédiákat. Ellenkezőleg, szólni kell, beszélni kell nekik ezekről. Azt kell nekik megmondani, hogy mindenféle tragédia, ami az emberekkel történik bárhol a világon, velük is megtörténhet, sőt, egy napon meg is fog történni. Senki élete nincs biztosítva, mindenkit mindig életveszélyek fenyegetnek. Ezt nem azért kell elmondani és megmondani nekik, hogy félelemben és rettegésben éljenek, hanem azért, hogy óvatosak, körültekintőek, elővigyázatosak legyenek, tudják felismerni, hol a veszély, hogyan kerüljék el, hogyan védjék meg magukat. Továbbá azért is, hogy ha elkerülhetetlenül rájuk zúdul valami vész, ne rettenjenek meg, ne zavarodjanak meg, ne essenek pánikba, hanem tudják megőrizni a józan eszüket, és körültekintően meg tudják keresni a kiutat, megtalálni a mentséget.
Ha nem beszélünk nekik ilyen dolgokról, akkor hamis biztonságérzetbe ringatjuk őket, abba az elbizakodottságba süllyesztjük őket, hogy velük semmi baj nem történhet, nekik senki nem árthat, senkitől nem kell félniük, és abba a vakmerőségbe taszítjuk őket, hogy mindent csinálhatnak kényük-kedvük szerint, mindenféle társaságba mehetnek válogatás nélkül, nekik nem kell óvakodniuk semmitől és senkitől. És akkor nem veszik észre a jeleket, amelyek figyelmeztetnek a veszélyre, nem fejlesztik ki magukban a találékonyságot, a küzdőképességet, minden csatában vereséget szenvednek. Egy szóval ma úgy mondjuk, hogy nincs problémamegoldó képességük, de úgy is, hogy ügyefogyottak, gyávák, bárgyúak, „anyámasszony katonái”. És ha ez így van, akkor a szülőknek két súlyos okuk van a rettegésre gyermekeik jövőjét illetően: az egyik a világban napról napra elhatalmasodó terror, a másik a gyermekeik életképtelensége: „még egy szalmaszálon is elbuknak!”
Van mindennél fontosabb tanítandó lecke a szülőknek, ha védetté akarják tenni gyerekeiket az erőszaktól. A legfontosabb, a leghatékonyabb védelem az, ha hisznek és bíznak Istenben, és a vészhelyzetben „segítségül hívják Isten nevét”. Tehát arra kellene megtanítani őket, hogy minden veszélyben bele tudjanak kapaszkodni a mindenható Istenbe. Ő az egyetlen biztos mentség, ahogyan a Szentírás mondja: „Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.”
Egy most kilencéves kislánynak az édesanyja sokat beszélt és tanított az őrangyalról, a belé vetendő bizalomról, még nevet is adott kislánya őrangyalának: Gábriel. Hitt ugyanis Jézus kinyilatkoztatásának, hogy a gyermekek mellé Isten angyalokat rendelt védelemként: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsinyek közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van.” (Mt 18,10)
Nos, ez a kislány, aki különben vézna és félénk, nemrégiben egyhetes természetiskolában volt osztálytársaival a hegyekben. Már az első naptól kezdve ezek a társai megvetéssel voltak iránta, elfordultak tőle és kirekesztették mindenből. Ő, ha csak tehette, mobilon hívta az anyukáját, és sorolta neki ijedten a panaszait. Az nem tudott mást tenni, mint bátorítani és biztatni, hogy ne adja fel. A harmadik napon a kis gyereksereg sétára indult a hegyekbe. Mindegyik gyerek talált magának párt, akivel kézen fogva indult fölfelé a hegyoldalon, csak ehhez a kislányhoz nem szegődött senki. Kezdte hatalmába keríteni a szorongás, de eszébe jutott az őrangyala, név szerint meg is szólította, hogy jöjjön vele, ő fogja a kezét. Erre magabiztosság, bátorság, jókedv töltötte el, vidáman végigjárta az egész napos sétát, a többi napokon is ebben a védettségben élt, és mint egy önálló, érett felnőtt tért haza. Az isteni védelembe vetett hit tette őt ilyenné.
Az igazi probléma azonban nem az, hogy hogyan védjük meg a gyerekeinket az erőszaktól, hanem hogyan védjük meg őket attól, hogy ők ne váljanak erőszakos emberré, ne legyen belőlük terrorista. Mert ha az lesz belőlük, akkor ők is olyan vérengzők lesznek iskolájukban, mint a jelenlegi belgrádi fiú. A hírekből tudjuk, hogy a fiú apja fegyvereket tartott a házában, és fiával gyakran járt lőterekre gyakorolni. Aki fegyvert tart magánál, az gyilkolásra készül, és aki az apjával lőterekre jár gyakorolni, az gyilkolást tanul. Ezek szerint az apa tanította meg és képezte ki a fiát a vérengzés elkövetésére.
A hírekből azt is tudjuk, hogy „az oktatási miniszter a nyugati értékeket is hibáztatja a bűncselekményért. Branko Ružić oktatási miniszter szerint az ilyen támadásokért nagyrészt a filmek, a számítógépes játékok és az úgynevezett nyugati értékek terjedése tehető felelőssé.” Való igaz, hogy a mostani szülőnemzedék az erőszakos filmek nézésében nőtt fel, a mostani gyerek és fiatal nemzedék az erőszakos videojátékokat tanulja és gyakorolja. Ez azt jelenti, hogy a felnőttek többsége agresszorlelkületű (a hírek szerint „100 lakosra 39 fegyver jut”), a gyerekek és a fiatalok többsége iskolai erőszakoskodó. Ezért a terror ott van a családokban, ott van iskolákban, ott van mindenütt a közéletben. És ez az oka, hogy az erőszaktól nem védené meg a diákjainkat még az sem, ha „az iskolák bejáratánál komolyabb biztonsági ellenőrzés lenne, ahogy ezt a biztonságukat féltő tanárok többször is követelték” (szintén a hírek szerint), mert a terroristák maguk az iskola diákjai. Való igaz, hogy a világon mindenfelé napról napra növekszik az iskolai erőszak. Való igaz, hogy az iskolás gyerekek, már a legkisebbek is, egyre durvábban ütik-verik, szinte gyilkolják egymást. De hát nem is lehet másképp, mert a szülők arra tanítják őket, hogy ne hagyják magukat, támadjanak, verekedjenek, az agresszív videojátékok pedig arra nevelik őket, hogy élvezettel gyilkoljanak.
Ezek alapján azt kell mondanom, hogy a szülőknek elsősorban nem attól kellene rettegniük, hogy a gyerekeiket „bárki lelőheti az utcán vagy bárhol másutt”, hanem attól, hogy a gyerekeik ne váljanak „lövöldözőkké, gyilkolókká”. Mert ez a veszély most jobban fenyegeti a világot, mint maga a terjedő erőszakhullám. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az idei esztendőben őrületes mértékben fegyverkeznek a világ országai, ami a tömegek legyilkolásához fog vezetni.
„Mit lehet tenni most a szülőknek? Hogyan védjék meg a gyerekeiket?”
Az első tennivalójuk az legyen, hogy Isten-hitre, Istenbe vetett bizalomra tanítsák meg a gyerekeit, hogy őket Isten „megszabadítsa a gonosztól”, ahogyan a Miatyánkban mondjuk!
A másik tennivalójuk pedig az, hogy az embertárs szeretetére tanítsák a gyerekeiket, hogy ne váljanak gonosztevőkké, hanem még az ellenséget is megszelídítő béketeremtőkké! Az biztos, hogy ha a belgrádi iskolában ilyen egymást szerető diákok lettek volna, akkor nem következett volna be a rettenetes tragédia.
Minden gonoszságtól megvéd minket a szeretet.
