Kedves atya!
Kisgyermek voltam, amikor kialakult a hitem. Gyakran szenvedtem magánytól, kitaszítottságérzéstől, ami akkor nagyon szomorúvá tett. Egyetlen kapaszkodóm, barátom volt csupán: JÉZUS.
Míg az osztálytársak gúnyoltak, vagy nem szóltak hozzám, Jézus azt súgta, minden rendben van, csak csináljam csendben a dolgom: ő szeret, nem hagy el, és idővel minden jóra fordul. Sok év telt így, olykor keserű voltam, de mégis erős, mert pontosan tudtam, hogy biztos támaszom van, az Úr Jézus. Természetesen minden jól alakult az életemben, pontosan úgy, ahogyan Ő akkor ott megígérte a hétéves gyereknek.
Ma vannak barátaim, szép családom, munkám, hobbim, és van hitem. Amiről időnként beszélek az embereknek. Olyan személyeknek is, akikről úgy gondoltam, szintén hívők. Elmondom, hogy Jézus velem van, velünk van, itt van. Ilyenkor néha úgy néznek rám, mint egy idiótára, vagy mintha mesét mondanék. Mintha úgy tekintenének Krisztusra, hogy egy szép történet vagy mese, aki létezett, és persze ma is imádkozunk, és egyházi szervezésű összejövetelekre meg szentmisére megyünk, de ennyi. Mintha nevetséges lenne nekik, amiben én hiszek: mármint, hogy Jézus ma is itt van velünk, szól hozzám, hozzánk, hallom a hangját, az üzenetét.
Persze ezáltal engem is elbátortalanítanak, és gyakran elhallgatok. Nem merem néha kimondani hangosan, amit gondolok: csak keveseknek, akikről tudom, hasonlóan éreznek, mint én, vagy a gyerekemnek, aki még tiszta, és aki tudja, hogy amit neki mondok, az szívből jön, és őszinte. Tudom, ez hiba részemről, mármint a hallgatás, a csend, mert bátran kellene hirdetnünk az Evangéliumot.
Gondolom, majd Krisztus erőt ad, megmutatja, mi a teendőm. Köszönöm, ha leírja a véleményét.
Szeretettel Ani
Amikor egy apa elveszi a drogot narkózó fiától, vagy nem ad neki rá pénzt, akkor a fiú meggyűlöli az apját, sőt még meg is gyilkolhatja.
Jézust a maga idejében ugyanilyen okból sokan meggyűlölték és halálos ellenségei lettek.
Egy gazdag ifjú azt kérdezte tőle, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet. Jézus ezt válaszolta neki: „Menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!” Erre a szóra az elkomorult és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. (Mk 10,17.21–22) Ez a fiatalember meggyűlölte Jézust, és ellensége lett, amiért azt kérte tőle, hogy mondjon le nagy gazdagságáról, ossza szét a szegényeknek.
Jézus, az Istenember, ezt a követelményt szabta meg mindenkinek: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Kevesen, nagyon kevesen vállalták, vállalják ezt az önmegtagadást és a mindennapi keresztfölvételt, s ezek lettek a másik Krisztusok a világban. Sokan, nagyon sokan nem voltak és nem lesznek hajlandók lemondani semmilyen élvezetről és haszonról, nem akartak és nem akarnak fáradozni senki megsegítésén, s ezek lettek a Krisztus-gyűlölők, a Krisztus-hívő-gyűlölők és „Krisztus keresztjének ellenségei”. (Fil 3,18)
Ezekről a kevesekről és sokakról mondta Jézus: „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,13–14)
Az Istenember, Jézus Krisztus különben – ahogy Simeon próféta megjövendölte – az ellentmondás jele a világban: „sokak romlására és feltámadására lesz ő; jel, melynek ellene mondanak.” (Lk 2,34) Maga Jézus világosan megmondta, hogy ő az a szegletkő, amit az építők elvetnek, de ami az építőket összezúzza: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Mindaz, aki erre a kőre ráesik, összezúzódik, akire pedig ez ráesik, szétmorzsolja azt.” (Lk 20,17–18) Mindezek, akik hitetlenül elvetették és elvetik Jézust, meggyűlölték és gyűlölik; és halálos ellenségei lettek és lesznek.
Erről a gyűlöletről Jézus nyíltan beszélt tanítványainak: „Ha a világ gyűlöl benneteket, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ. Emlékezzetek a szóra, amit mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak; ha az én szavamat megtartották, a tiéteket is megtartják majd.” „Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem műveltem volna közöttük olyan tetteket, amilyeneket senki más nem művelt, nem volna bűnük. De most láttak, s mégis gyűlöltek engem is, Atyámat is. Be kellett teljesednie a mondásnak, amely meg van írva a törvényükben: »Ok nélkül gyűlöltek engem.«” (Jn 15,18–20,23–25)
A mi korunk kifejezetten keresztényellenes korszak, egész társadalmak váltak keresztényellenessé. A közéletben, a médiákban nem szabad, nem lehet beszélni Krisztusról. Aki mégis teszi, azt kigúnyolják, kinevetik, meggyűlölik és üldözik. Ez azért van, mert Krisztus és a krisztusi ember teljesen ellentéte a világi és világias embernek. A világot elborította az élvezethajhászás és a haszonlesés áradata, a világias embereket rabul ejtette a fogyasztás szenvedélye és a birtoklásvágy mohósága. Ha Krisztusról beszél valaki, akkor ezt ösztönösen úgy értelmezik, hogy Krisztus lemondást kér tőlük a függőségeikről és vagyonuk odaadását a nélkülözőknek. Erre mindig gúnnyal, gyűlölettel, megvetéssel válaszolnak. Ebben az összefüggésben mondta Jézus: „Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6)
Akkor hát ne beszéljünk az embereknek Jézusról és a vele kapcsolatos megéléseinkről?
Beszélnünk kell, méghozzá nyíltan és bátran, mert „az evangéliumot hirdetni kötelességünk” (1Kor 9,16), de okosan, körültekintően: a jóindulatúaknak. A rosszindulatúaknak, a „kutyáknak, disznóknak” ne, mert azok „eltaposnak és széttépnek minket”, kinevetnek, kigúnyolnak, üldöznek, sőt még meg is ölhetnek minket! Mihelyt meglátjuk a szemükben a megvetést, az arcukon a gúnyos mosolyt, azonnal hagyjuk abba, mert az ilyen emberek előtt minden szavunk „falra hányt borsó”! Csak olyanoknak beszéljünk, akik érdeklődve és helyeselve kezdenek hallgatni minket, mert náluk minden szavunk „jó termőtalajba hulló mag, mely gyümölcsözni fog”!
Mindenkinek beszélnünk kell azonban, még azoknak is, akik kinevetnek ezért minket, de nem nyíltan, hanem burkoltan. Nem úgy, hogy egy az egyben kimondjuk Jézus nevét vagy a Szentírás igéit, hanem a saját megtapasztalásainkat, megélésünket mondjuk el arról, hogyan oldódtak meg a problémáink csodával határos módon! Ebben benne van az az üzenet, hogy minden problémára van megoldás, és az is, hogy létezik „valami csodatevő erő”. Ha aztán ez iránt van érdeklődés, visszakérdezés, akkor el lehet kezdeni az úgynevezett „igehirdetést”. Ha nincs ilyen visszajelzés, akkor abba kell hagyni, és a jövőben ilyen dolgokról nem kell előttük beszélnünk.
Az ilyen burkolt tanúságtevést Jézusnak velünk megtett „csodáiról” azért kell mindenkinek beszélni, mert mindenkinek vannak olyan problémái, amelyeket csak az Istenember, a Megváltó Jézus Krisztus tud megoldani. Az élvezethajhászók megrontják magukat, a vagyonhajhászók agyongyötrik magukat, s ezzel mindegyikük rohan a vesztébe. Nem tudnak magukon segíteni, és nincs ember, aki meg tudja menteni őket az elveszéstől, a tönkremenéstől. Csak Jézus Krisztus, a mindenható Atyaisten hatalmas Fia, aki éppen azért jött a világunkba, hogy „megmentse az elveszettet, megtalálja az eltévedtet”. Ha burkoltan beszélünk az ilyen „vesztükbe rohanóknak” erről az isteni Szabadítóról, akkor valakikben közülük kigyulladhatna a Belé vetett hit lángja, s ezzel megmenekülhetnek a pusztulástól.
Mi pedig elmondhatnánk Pál apostollal együtt: „A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek.” (1Kor 9,22)
