Evangélium Szent János könyvéből:
Abban az időben így szólt Jézus:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél.
Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
Jézus, a Jó Pásztor nagyon kedves téma a kereszténységünkben. Sokat emlegetjük, számtalan képen és szobron ábrázoljuk. Annak ellenére, hogy a régi rómaiaknál az egyik bálványnak, Merkúrnak volt egy hasonló ábrázolása, az őskeresztények egy bizonyos stílusú szobrot választottak, egy fiatalembert, a vállán egy báránnyal, és tudták, hogy ez Jézus, a Jó Pásztor. A sírjukra szívesen tették ezt a képet vagy szobrot, mert az azt a fohászt jelentette, hogy a Jó Pásztor vigye vállain az elhunytat az örök életbe. Mindennek ellenére nem vagyok benne biztos, hogy a mai evangéliumrészlet mondanivalóját teljes terjedelmében értjük, vagy egyáltalán át tudjuk-e gondolni részleteiben.
Elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy a keleti nomád juhászok nem terelték a nyájat, hanem vezették, előtte mentek és szavakat mondtak, a juhok meg ismerték a hangját, azért követték, és nem keveredtek más nyáj közé. A pásztor azért ment elől, mert figyelte, kereste, hogy merre van a jobb legelő. Ez különösen nyáron volt fontos, amikor főleg a kiszáradt legelők füvét legeltették.
„Juhok pedig megismerik a hangját.” Figyeljünk fel arra, hogy Jézus itt nem a szavairól, hanem a hangjáról beszél! Nem csak arra utal a hasonlat, hogy Jézus tanítását befogadjuk, megértsük, helyeseljük, főképpen nem csak az eszünkkel. A hangja talán Jézus gondolkodásmódját, érzelmi világát, együttérzését jelenti. Szeretettel együtt érezni azzal, aki ott van velünk. Jézus például sírt Mártával és Máriával a halott Lázár sírjánál, bár tudta, mit fog tenni. Jézus együtt érzett a megszégyenített házasságtörő asszonnyal, és csak írogatott a földön a porban, bár elítélte a házasságtörést. Azt hiszem, erről ír Péter apostol első levelében: „Végül mindnyájan legyetek egyetértők, együttérzők, testvériesek, irgalmasok.” (1Pét 3, 8) Úgy gondolom, hogy ezt jelenti a Jó Pásztor hangját ismerni, Péter levele erre utal: érezni Jézust, vele és hozzá hasonlóan együtt érezni a testvéreinkkel.
A másik a kapu hasonlata. Első tekintetre úgy tűnik, hogy a kapu meg a Jó Pásztor képe nem illik össze, az utóbbi egy személy, az előbbi egy tárgy. Összeillik azonban, mert Jézus máskor is hasonlította magát tárgyakhoz, például fényhez, alapkőhöz, sziklához, és mindezzel sokat mondott önmagáról. Most a kapu hasonlata azt sugallja, hogy Jézus által és csak általa lehet eljutni az Atyához, az Atya házába, ahogy azt világosan meg is mondta az utolsó vacsorán. (Jn 13, 6) Aki nem Jézus által megy ki és be, az tolvaj, az rosszat és kárt tesz, mondja a hasonlat. Jézusban kell lenni, Jézussal kell járni az élet útját. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az e világi élet olyan, mint a sivatagos, szegényes legelők. Ahogy ott a bárány nem találja fel magát egyedül, főképpen vizet nem talál, úgy mi is csak csatangolunk az élet útjain, nem találunk igazi értékeket. Szükségünk van Jézusra, pontosan Őrá, nemcsak a tanítására, hanem a jelenlétére és az állandó sugallataira. Kell, hogy a lelkünkben megtanuljuk meghallani az Ő hangját, az Ő szólítását, és kövessük Őt, járjunk a nyomdokaiban. Péternek mondta: „Kövess engem!”, először akkor is, amikor meghívta tanítványának, végül akkor is, amikor apostoli küldetést adott neki. (Mk 1, 17; 20; Jn 21, 22; Mt 16, 24)
Ez a Jézus-követés nem egyszerűen azt jelenti, hogy keresztényként élünk, hanem azt, hogy a mindennapi életutunkon Jézussal és Jézusban járunk, hagyjuk, hogy Ő irányítson minket. Itt kell hangsúlyozni a vasárnapi szentmiséket. Azokon állandóan arra kell figyelünk, hogy aznap mit üzen nekünk, mit sugall a konkrét élethelyzetünkre nézve a felolvasott és magyarázott, sugalmazott Írás. Nem bibliát oktatunk a szentmisén, nem értelmezzük azt, hanem keressük a Jó Pásztor személy szerint nekünk szóló üzenetét. Ez az Ő hangja, amit meg kell ismernünk, hogy követhessük.
A szentmise másik nagy jelentősége számunkra az Oltáriszentség, a szentáldozás. Nemcsak a Jó Pásztor hangja szól hozzánk, hanem Ő maga vesz bennünket oltalmába. Benne, általa, vele egyesülve mehetünk a mindennapi élet „legelőjére”, és biztos, hogy gazdag lelki legelőt fogunk találni.
Érdemes itt egy másik hasonlatot is kicsit átelmélkedni, méghozzá az elveszett bárány példázatát. A pásztor addig keresi, addig megy az elveszett bárány után, míg meg nem találja. A kilencvenkilencet a biztonságban hagyja. Ez az elveszett viszont külön figyelmet kap. Sőt, amikor megtalálja, nem tereli, hanem a vállára veszi, úgy siet vele vissza a többihez. Ez az isteni kegyelem, az Isten végtelen irgalma irántunk. Milyen nagyon szeret minket az Isten! Nem azért, mert jók vagyunk, hanem azért, hogy megjavítson, meggyógyítson minket. (Lk 15, 1–7)
