A tiszavirág életű kormányokról és emiatt a gyakori kormányalakítási tárgyalásokról ismert Olaszország dicstelen rekordot állított fel: nem egész egy hónap alatt három kormányról tárgyaltak. Először volt az a kormány, amelyből a demokraták kiléptek, mert megijedtek attól, hogy milyen következményei lesznek a koronavírus által kikényszerített költekezésnek. Utána jött a Giuseppe Conte-kormány, amely lemondott, hogy új kormány alakulhasson. Végül zárószakaszba érkezett a Mario Draghi-kormány megalakítása. És láss csodát, Matteo Salvini támogatásáról biztosította Draghit. A sok bonyodalom közös forrása az, amit Salvini-jelenségnek neveznénk. De nézzük magát a jelenséget!
A migránsáradat Európa legsúlyosabb problémája. Félnek tőlük. Mert tartanak a velük azonosított terrortól, betegségektől, munkahelyek és a biztonság elvesztésétől. Hosszú távon a nemzeti identitás megváltoztatásával, idegen vallástól, idegen szokások előretörésétől. Ezért nem meglepő, hogy a migránsáradattal való szembeszállással választásokat lehet nyerni. Arra, hogyan lesz a menedékkérők elleni ágálás a népszerűség megszerzésének közvetlen, majdnem egyetlen forrása, szép példa Matteo Salvini berobbanása a politikába.
Nem zavarta az sem, hogy ezzel a problématikával hármas vonatkozásban is paradox helyzetben találta magát. Először is pártjának furcsa útjával. Pártját eredetileg Északi Ligának nevezték és Róma diktátuma elleni harcra alakult. Salvini gyorsan felismerte azonban, hogy e diktátum elleni harcnál többet ér ha ő lesz ennek a diktátumnak a forrása. Ezért a Liga elhagyta az Északi jelzőt és harcot indított a hatalom megszerzéséért. A név pedig már egyértelműen jelzi: az egyetlen cél Salvinit miniszterelnökké tenni. A név ugyanis: Lega Salvini Premier (Liga Salvini Miniszterelnök).
A másik paradoxon: a migránsok ellen nem lehet harcolni az őket szállító hajók kikötésének megakadályozásával. A Salvini által kikötőn kívüli veszteglésre kényszerített hajók mindegyike végül mégis kikötött. Salvinit pedig most az ilyen ügyek miatt citálják bíróság elé. (A Liga egyik szenátora szerint: „Az embercsempészek milliárdos bevételre tesznek szert azzal, hogy reménytelen helyzetű embereket szállítanak Olaszország partjaihoz, közben pedig a volt belügyminisztert állítják bíróság elé.”)
Paradoxon már az is, hogy ezzel kapcsolatban túszejtés miatt akarják Salvinit elítélni, holott egyértelmű: emberéletek veszélyeztetéséről van szó. (Nem tudjuk, hogy ez a tétel benne van-e az olasz büntető törvénykönyvben. De a magyarországi már a bűncselekményt így határozza meg: „Társadalmilag veszélyes tevékenység az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy jogát...sérti vagy veszélyezteti.” A szerbiai szerint pedig emberéletek veszélyeztetéséért, még ha gondatlanságból követik is el, három év börtön jár.)
Végül ez a hozzáállás paradoxá teszi Salvini viszonyát a többi európai országhoz. Szövetségesnek tartja azokat az államokat, amelyek keményen szembeszállnak a migránsáradattal, közben azért támadja az Európai Uniót, mert az (elsősorban a fenti államok, de a többiek ellenállása miatt is) nem veszi át a náluk partra tett migránsokat.
Salvini már kétszer elszámította magát amikor azt hitte, ezzel a programmal gyorsan kormányra kerülhet. Először akkor, amikor abban a reményben, hogy gyorsan kikényszeríti a parlamenti választásokat, és azon ő győz annyira, hogy kormányt alakíthat. Az történt ugyanis, hogy a kormány legerősebb pártja, az Öt Csillag Mozgalom nem a választások kiírása mellett döntött, hanem a Demokrata Párt képviselőivel karöltve alakított kormányt. („Meghasonlott az olasz Öt Csillag Mozgalom – mindinkább a Demokrata Párt befolyása érvényesül” – írta a Magyar Hírlap.)
Másodszor akkor számította el magát, amikor azt hitte, elsöprő győzelmet arat a tartományi és helyhatósági választásokon, és annak hatására a kormány mégis kénytelen lesz lemondani. Ezek a választások igazolták népszerűségét, de nem hoztak olyan diadalt, ami kormányválságot okozott volna. („Toszkana ellenállt a szélső jobboldalnak” – írta a Le Temps svájci lap.)
Így jutottunk oda: hogyan kapcsolódik a három kormány a Salvini-jelenséghez. Giuseppe Conte azért döntött a Demokrata Párttal való koalíció mellett, és az meg azért lépett a koalícióba, mert mindenáron el akarták kerülni az új választások kiírását. Mert mind a kettő tisztában volt azzal (és Salvini is azért döntött a kormányválság kirobbantása mellett), hogy azokon Salvini biztosan győzne. De ez volt annak indítéka is, hogy Matteo Renzi, a demokraták vezére a kormányba lépés mellett döntött.
Igenám, de jött a koronavírus-járvány. Renzi megijedt, hogy ha kormányon maradnak, pártja ugyanolyan sorsra jut, mint amilyen utolérte a 2008-ban kirobbant válság után. Akkor ugyanis senki sem törődött azzal, hogy a bajok a válság következményei, hanem a kormányt, tehát a demokratákat vádolták az ország tönkretételével. És a demokratákat – mint Európában több más pártot – eljelentéktelenítették. Renzi attól félt, hogy most hasonló sorsra jutnak, ha jönnek a járvány miatti költekezés következményei.
