A mi korunk feladata is, hogy tanuljunk a múltból, és a nemzetek közti összhanggal alakítsuk a jövőt, és ebben minden magyarnak döntő szerepe van – hangsúlyozta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kedden a kelet-szlavóniai Vukováron, a horvát honvédő háborúban (1991-1995), a város ostromában elesett horvát és magyar áldozatokra emlékezve.
„Munkatársainknak, szomszédainknak, családtagjainknak kell példát mutatnunk abban, hogy a nemzetek közti értelmi és érzelmi harmóniában, kölcsönös tiszteletadásban van jövője Európa nemzeteinek" – fogalmazott Potápi Árpád János.
Kiemelte: Vukovár ostroma harminc évvel ezelőtt nemcsak a pusztítás mértéke miatt volt keserű az európaiak számára, hanem azért is, mert a XXI. századhoz közeledve azt üzente: az öreg kontinens nem tanul a saját történelméből. Mindazonáltal hozzáfűzte: „ma, harminc évvel később Vukovár a remény városa lehet a számunkra".
Potápi Árpád János kifejtette: két képben ragadható meg a változás, az első Gion Nándoré, aki azt írja, hogy Vukovárban romokat teremtettek. Tudjuk, hogy ezek a romok nemcsak az építészetben, hanem az emberekben és a nemzetekben is értendők. Ennek a képnek állít emléket a víztorony is. A másik kép a mai Vukovár képe, az újjászülető, az épülő és élhető város, a szülőföld nyugalmát nyújtó hely. Az élő város, a megújuló szülőföld nemcsak az újjáteremtett terekben látható, hanem az olyan közösségekben, mint a horvátországi magyarság és a Vukovári Magyarok Egyesülete. A szülőföld szeretetének és a szülőföldhöz való ragaszkodásnak a példái ezek a közösségek – hangsúlyozta Potápi Árpád János.
Rámutatott: mint ilyenek, tagjai és szövetségesei egyúttal a jövő reménységei is, hiszen megértésre, összhangra és egymás építésére törekednek. A magyarok és a horvátok már bizonyították, hogy tudnak a közös célokért harcolni, amikor a várost kellett védeni. Ebben a helyzetben vállvetve küzdöttek együtt. Ma a közös cél a szülőföld békéjének megteremtése. A ragaszkodás ehhez a szülőföldhöz megvan. 1998 óta ez a ragaszkodás hozza vissza ide az embereket. „Amire ma szükség van, az a békés építkezés receptje" – húzta alá.
Az államtitkár végezetül köszönetet mondott a Vukovári Magyarok Egyesületének és Jakumetović Rozália elnöknek a nemzetek közti tiszteletadásban és egymás megsegítésében tanúsított példaértékű magatartásért. „Ha a vukovári magyarok egyesülete nem jött volna létre, és nem működne azóta is, a közösség élet területén nem beszélhetnék vukovári magyarságról" – hangoztatta.
Vukovárt 1991. augusztus 26-án zárták körül a jugoszláv hadsereg és a szerb szabadcsapatok, de csak november 18-án tudták bevenni. A három hónapig tartó ostrom lekötötte az ellenséges erőket, így másutt meg lehetett szervezni a védelmet, úgyhogy az ország belsejébe már nem tudtak behatolni a szerb csapatok. De mindezért Vukovár nagy árat fizetett, több mint másfél ezer ember halt meg – köztük 180 horvátországi magyar is –, és még ma is hosszú az eltűntek listája.
Az elesett honvédők számára külön temetőt hoztak létre. A fekete és szürke márványból készült egyensírok az értelmetlen bosszú, az emberi kegyetlenség mementójaként sorakoznak a sírkertben. Közepén egy emlékmű áll, a kereszt formájú mélyedésben örökláng ég, amely azt szimbolizálja, hogy a hősök, áldozatok emléke örökké él, és nem felejtik el őket soha.
A vukovári magyar egyesület megalakulása óta az egyik legfontosabb feladatának tartja az ártatlan áldozatok emléke előtti tisztelgést. Minden év november 16-án az emlékmű előtt gyülekeznek, majd elzarándokolnak a közeli ovčarai vesztőhelyhez is, ahol a 197 legyilkolt katona és civil között három magyar nemzetiségű embert is kivégeztek.
