Vannak helyek, ahová az embernek minden jobb érzése ellenére el kell mennie. Tudja, hogy nem szép, azt is, hogy nem jó, nem kellemes, de kell. Muszáj. Mert annak idején, de talán ma is „láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban”, vagy azért, mert ha vétlen vagyok is, gyónni akarok, emlékezni arra, amit a legjobb elfelejteni lenne, fejet hajtani az árnyak előtt, az emlékek előtt, elmélkedni az érthetetlenség felett. Miérteket talán rég nem keresve, immár annak biztos tudatában, hogy sem okok, sem célok (közember számára érthetőek legalábbis) nem voltak, de mégis, bódult tömegek sorakoztak, üvöltöztek, öltek és haltak azokon az utcákon, tereken, emeleteken. Már rég nem gondolva arra, hogy „milyen cement és alumínium szfinx törte fel koponyáikat és falta fel / agyvelejüket és képzeletüket”, vagy mégis, de válaszokat nem kapva, rettegve lépni, remélni, hogy Moloch már rég nem itt fészkel, aztán rájönni, hogy mégis…
Vannak helyek, ahová az embernek minden jobb érzése ellenére el kell mennie. Összevetni a régi, csak felvételeken látott képeket a maiakkal, érezni azt a megmagyarázhatatlan erőt, amelyet a rombolás, az erőszak, a félelem, és az alantas ösztönök éltettek, érezni egyszerre mindennek az elmúlását és örökös jelenlétét.
Vukovár az értelmetlenség egyik, sajnos nem az egyetlen, de igen erőteljes szimbóluma. A város, amely felett ma is ott áll, borzalmas mementóként a hatalmas, szétlőtt víztorony, amely lehetne a barátságos sík és a csendes folyók békét, megnyugvást sugalló színtere is. Ha másként alakul a sorsa.
Már ha egyáltalán alakulhatott volna másként. Hiszen már a névadók sem voltak kíméletesek, amikor Vlkovgradként (farkasvárként) kezdték emlegetni a települést, amelynek nevét nagyhatalmú miniszterelnököknek, északi nyelvekhez szokott újságíróknak, dél-afrikai bíráknak kellett megtanulniuk többé-kevésbé helyesen kiejteni. A magyarul kicsit romantikusan csengő Valkóvár a legújabbkori balkáni háborúk első, igazán véres színhelye volt. A város, amelynek lakói talán még csak nem is sejtették végzetüket, amikor 1991. augusztus 15-én, azon a talán forró nyári napon, amikor a Jugoszláv Néphadsereg, valamint egy egész sor, ma már nevét felejtett félkatonai alakulat ostromgyűrűbe fogta. A város, amely lakóinak egy részét, a szerbeket, addigra már elveszítette, hiszen a riogatottak, a rettegők, ha tehették, már elmenekültek. A város, amelyet sorkatonák, tartalékosok, „hétvégi harcosok”, csetnikek és „csetnikek”, kalandorok, zavarodottak és zavarosban halászók támadtak meg és lőttek rommá, a szó teljes, eredeti, valós jelentésében, mindenféle képletességet tökéletesen nélkülözve.
Három hónapig tartott a két folyó ölelésében, a síkságon fekvő Vukovár ostroma. Három hónapig védték a helyiek és az akkor már a függetlenségét kikiáltó Horvátország katonái a várost. Akkoriban még megesett, hogy egyesek azt mondták, Zágráb hagyta elvérezni, nem védte úgy, ahogyan tehette volna. Ma már, amikor Vukovár az új horvát állam vértanúságának szimbóluma, ilyen hangokat nemigen hallani. Ma már talán mindegy is.
Annak a legalább 1739 embernek, aki nem élte túl azt a három hónapot, teljesen mindegy. Azoknak az ezreknek, akik november 18-án egy-két szatyorral botorkáltak át a romokon, hogy aztán évekig menekültként tengődjenek valamely horvát városban, biztosan nem mindegy.
Vukovár. Az esztelenség, az embertelenség egyik, sajnos nem az egyetlen szimbóluma. A város, amelynek kórházában sebesülteket láttak el, katonákat és civileket egyaránt, amely naponta volt kénytelen elszenvedni a lövedékek okozta károkat, amely, a település elestét követően remélt menedékhely volt sokaknak, s amely egyenes útnak bizonyult a vesztőhelyre. Arra a mezőgazdasági farmra, ahová, miközben a Jugoszláv Néphadsereg ma már jogerősen felmentett tisztje éppen ígéretet tett mindenféle nemzetközi szervezetnek, hogy biztosítja a békés elvonulást, a kórházból az orvosokat, a sebesülteket, a betegeket és a civileket tömegesen szállították el, hogy fogva tartsák, kínozzák és egészen egyszerűen kivégezzék őket. 1991 november 20-ról 21-ére virradóra 255-264, zömmel horvát nemzetiségű embert lőttek le. De voltak köztük bosnyákok, igen, voltak magyarok is, meg szerbek, akik Vukovár védőinek soraiban harcoltak.
Vukovár ma is szimbólum. A dac szimbóluma. Ahol emberek élnek, dacolva a történelemmel, dacolva a sorssal és dacolva önmagukkal. És a megkeseredettség szimbóluma. Ahol a cserben hagyást sem feledik, az ország és a főváros éveken át tartó mellőzését sem, ahol sokáig nem kezdődött meg az újjáépítés, ahol élni is csak dacból lehet.
Vukovár ma megint a horvát lapok címoldalán szerepel. A horvát és uniós jogrendszer értelmében ugyanis a település, a közintézmények nevét, a feliratokat nemcsak a latin írásmóddal, hanem cirill betűkkel is fel kellene tüntetni. Amit a helyiek újabb árulásként értelmeznek Zágráb részéről. Hiszen nem azért véreztek, hogy most a vért ontók betűit nézzék, amelyek (szerintük) hivalkodóan teszik értelmetlenné a mártírok halálát. Noha még 1997-ben, amikor az úgynevezett Békevonattal Vukovárra érkezett, a néhai Franjo Tuđman is felszólította a helyieket, hogy bocsássanak meg, mert „a győztes, aki nem tud megbocsátani, újabb gonoszság magvait hinti”.
Vukováron 2001-ben a hozzá tartozó településekkel együtt 31 670 lakosából 18 199 (57,5 százalék) horvát, 10 412 szerb (32,9 százalék), 387 magyar, 112 albán, 45 cigány, 39 bosnyák, 24 szlovén, 19 cseh ember élt, a városnak 20 301 lakosa volt. Hasonlóak lehetnek ma is az arányok, hiszen a 2011-es népszámlálási adatok alapján állítják a szerbek, hogy arányuk 34,87 százalékos. A horvátok egy része azonban ezt nem hiszi el, ők azt állítják: a szerbek zöme Szerbiában él, Vukovárra csak szavazni és a népszámláláson részt venni járnak. S valóban: a város már felújított épületeinek egy része láthatóan nem lakott; amikor ott jártunk, a kora esti szürkületben sok helyütt semmi sem utalt arra, hogy otthonok lennének a sötét ablakok mögött. Néhány óra alatt azonban nem szerezhettünk bizonyosságot erről a feltételezésről. Csak arról, hogy a város még mindig rettenetes. A frissen felújított, helyreállított épületeket az utca egyik oldalán durván ellenpontozzák a túloldalon található romok. A főtéren fekete gyászlepel borítja a néhai elnök mellszobrát. Azok ugyanis, akik kitartóan tüntetnek a cirill írásmód és a szerb nyelv hivatalossá tétele ellen, lefedték a szobrot, hogy Franjo Tuđman ne láthassa a kihelyezett kétnyelvű táblákat, ne láthassa „a szégyent, ami a városban történik”. A horvát védőket tömörítő egyesület követeli, hogy Vukovár különleges státusú kegyhely minősítést kapjon.
Mások azt hiszik, hogy a cirill feliratok kifüggesztése egyszerű figyelemelterelés. Hiszen az, hogy szeptemberben egyetlen éjszaka alatt helyezték el a kétnyelvű táblákat, azt eredményezte, hogy másnap egész Vukovár és Horvátország jó része erről, nem pedig a gazdasági nehézségekről, az uniós csatlakozás okozta turistahiányról, a költségvetési nehézségekről, az üzemanyag drasztikus drágulásáról és a munkanélküliségről beszélt. És sokan figyelmeztetnek, kissé talán cinikusan is: a jog az jog ugyan, de akasztott ember házában kötélről beszélni illetlenség.
Vukováron ma nagyon sok házon, nagyon sok lakás ablakában leng a horvát zászló. A vörös-fehér kockák dacot hirdetnek. Azt, hogy a történtek után is, a sajátjaik árulása után is sokan visszamentek, sokan élni akarnak a városban. Amelynek épületeit egyenként újítják fel, ahol a homlokzatok sorra nyerik vissza a barokk jelleget a golyószaggatta romok helyett.
Vukovár ilyenkor, ősszel, amikor már köd lengi be a tájat, különösen szívszorító. Mécsesek villannak fel itt-ott, azokon a helyeken is, ahol nem hivatalos emlékművek hirdetik a pusztulást. És szorongva járja az ember a felásott központot, szorongva néz fel a víztorony irányába. Most csend van és nyugalom, a nyugati bankok leányvállalatainak fiókintézetei fényárban úsznak, a rendezett üzletek sokszínűségükkel csalogatnak.
Csak béke nincs. Az az áldott, biztonságot árasztó béke hiányzik minden levegővételnél, minden lépésnél, amely beburkolja az embert, s amely lehetetlenné teszi, hogy a 22 évvel ezelőtt történtek valaha is megismétlődjenek.
Ezért kell legalább egyszer elzarándokolni Vukovárra. Ilyenkor, amikor köd lengi be az alkonyatot, amikor mécsesek halvány fénye villan. Fejet hajtani, szégyenkezni, emlékezni, talán egy imát elrebegni, hogy Moloch ne legyen ismét úrrá rajtunk.
