Ha asztaltársaságunkban szóba hozza valaki a munkanélküliséget s annak, mint olyannak az áldozatát, a munkanélkülit, öreg barátom sose felejti el, csak úgy, a bajsza alatt megkérdezni: az micsoda? Mármint a munkanélküliség.
Mert ő, dicsekszik el mindannyiszor nem kis büszkeséggel, sohasem volt munkanélküli. Így hát nem is tudhatja, hogy mi fán teremhet. Ezt mindig valami sajátságos csipkelődéssel boncolgatja, szavait gúnyos lében tunkolgatva.
Minden alkalommal megemlíti, hogy ő, emlékezete szerint hatéves korában lépett munkaviszonyba s ennek maholnap kerek nyolcvan esztendeje lesz.
– Ezt adjátok össze! – vágja ki büszkén, de huncut kis mosollyal a bajsza alatt.
Ezerszer előadta már, hogy az első munkahelyet a családja biztosította számára, s amíg iskolába járt, csak félidős alkalmazottként dolgozott, ennek ellenére teljes ellátásban részesült. Begyakorolta, elsajátította a ház körüli munkákat, később a mezeiket is, játékra nemigen futotta az idejéből, mégsem panaszkodhat, mert a sportban se maradt le a cimboráitól.
– Egyszóval: már otthon rászoktattak a munkára, felnőtt fejjel erre aztán a megélhetés szorított rá. Nem volt mese. Ha betevőt akartam teremteni a családnak, azt sose adták ingyen. Menni kellett.
Hát ment is. Mikor a bútorgyárat felszámolták, ő is vette a vándorbotot, irány Németország. Kint addig segédmunkáskodott, amíg föl nem vergődött munkavezetővé, éspedig nem is az eredeti szakmájában, hanem abban a másikban, amit kint sajátított el. Tizenhét év után hazatérve a vágóhídra „kapott be”, innen vonult nyugdíjba, de a munkának ezután se fordított hátat, mert ahogy mondja, nyolcvan év alatt annyira belejött, hogy enélkül már nem tud élni.
– Mindig szerettem dolgozni, három szakmában is megálltam a helyem, de egyet sehogy se tudtam elsajátítani: azt, amelyik egy-két év alatt milliomost csinál az emberből. Ennek a receptjét nem nekem találták ki, törődik bele szemmel látható elégedettséggel.
Mert szemmel láthatóan és füllel hallhatóan meg van elégedve a sorsával: soha nem volt munkanélküli, saját maga számára még ma is talál hasznos elfoglaltságot, s nem csupán itt, az asztaltársaságunkban, ahol mind gyakrabban szóbeszéd tárgya jelenlegi jegyzetünk tárgya is.
