Július 21-én 13 bringás és a kísérő személyzet, Dani Irén útvezetővel, mikrobuszon, két személygépkocsi kíséretében, indult Kevevárából (Kovinból) az erdélyi Maroshévízre (Toplicára) a kilencedik Székely Tour rajtjának színhelyére. A csapathoz öt romániai bringázó csatlakozott, akik rövidebb-hosszabb ideig kalauzoltak bennünket. Az eddigi kilenc kerékpártúra közül az idei volt a legnehezebb. Elsősorban a Fogarasi havasokon való átkelés miatt, másrészt a napi száz kilométeren felüli távolságok (nyolc nap alatt több mint ezer kilométer) okoztak fáradalmat. A napokig tartó eső csak „ráadás” volt. Az idei Székely Tour karavánja először haladt román többségű vidéken.
A fogarasi havasok
A kerékpártúra „D” napja, a negyedik volt, amelyre a Fogarasi havasok tövében meghúzódó Cartisoara falucska panziójában próbáltunk erőt gyűjteni. Borús, de száraz időben vágtunk neki a 3000 négyzetkilométeres hegyláncot átszelő, 91 km hosszú transzfogarasi útnak. Ceausescu parancsára építette a katonaság (egy esetleges orosz támadás esetére), és 1974-ben nyitották meg. Az építés folyamán negyvenen vesztették életüket (köztük kiskatonák, politikai foglyok), és több mint hatmillió kilogramm robbanóanyagot használtak el. A lavinaveszély és a gyakori kőomlások miatt csak június közepétől október végéig van nyitva, de még akkor is 21 és 7 óra között nem ajánlatos útra kelni. Ha az embernek szerencséje van, júliusban havat lát az „erdélyi Alpokban”. Nekünk nem volt szerencsénk. A havasok éves átlaghőmérséklete -2 Celsius-fok (+20 és -38 Celsius-fok között). A hegymászók paradicsoma, hiszen itt van Románia legmagasabb hegycsúcsa, a 2544 méter magas Moldoveanu, és még tucatnyi 2500 méter körüli csúcs. Bringásokkal errefelé nemigen lehet találkozni. Nemcsak a hideg, hanem a 30 kilométernyi, folyamatos (5,7–10 százalékos) emelkedő is elveszi az ember kedvét a biciklizéstől. Egy jó erőnlétű biciklis is 7–9 kilométeres „sebességgel” haladhat. A szintkülönbség 1567 méter. Azt mondják, hogy a hegy felhőket is termel, s nem véletlen, hogy itt a legsűrűbb a vízhálózata Romániának. A Fogaras felett ritka a teljesen kék ég. Így volt július 27-én is.
A Vidraru völgyzárógátról ugrálnak a „jumperek”
Az útszakasz megosztotta a túra résztvevőit. A legfelkészültebbek versenyeztek (Dani Tibor ért fel elsőnek) és két óra alatt megtették az utat, ugyanennyivel megelőzve a többieket. Mire mindenki felért a transzfogarasi út legmagasabb pontjára, már ködbe veszett a táj, és a 2034 méter magasan fekvő Balea-tó is. Az volt az érzésünk, hogy felhők között vagyunk. Ennek ellenére az árusok faházikói között nyüzsögtek a turisták. Gyorsan lefényképeztük a tavat (mely egyre szennyezettebb), majd átkerekeztünk Románia legmagasabban fekvő (2042 m), leghosszabb (887 m) alagútján.
Indulás Cartisoaráról
A hegygerinc déli oldalán egy másik világ várt bennünket, köd helyett sütött a nap, és 8-10 fokkal melegebb volt. Ráadásul csodás lejtmenettel. Csakhamar azonban rendkívül rossz útszakasz következett, amely újra próbára tette a bringák küllőit, ami persze csökkentette a lelkesedésünket. A táj továbbra is csodás volt. Több mint 20 kilométert haladtunk a Vidraru mesterséges tó mentén, amely a völgyzárógáttal végződik. A tó vizét villanyáram előállítására használják, de a gát az extrém sportolók találkozóhelye is: itt van az egyik legjobb bungee jumping kiugrópálya azok számára, akik kötéllel a lábukon a mélybe merik vetni magukat 166 méter magasságból. A közeli hegycsúcson áll a villamosságot szimbolizáló Prométheusz-műemlék.
Felújítják a vaskapui vízi erőművet
Pitesti felé haladva a távolban újabb Drakula-kastélyt láttunk, de már senkinek sem volt kedve közelebb menni. A 170 ezer lakosú várost elsősorban a mostanában nagy számban fogyó Daciáról, „az ötezer eurós autóról” ismerik. Későn értünk a szálláshelyünkre, ezért az ipari központból nem sokat láttunk. Azt azonban észrevettük, hogy a vidéken több a szemét, jobban el vannak gazosodva a házak. Másnap már a 300 ezer lakosú Craiovan voltunk, ahonnan szakadó esőben haladtunk tovább Szörényvár (Drobeta Turnu Severin) felé. Mikor a százezer lakosú város kijáratánál megláttuk a Dunát, tudtuk, hogy nemsokára otthon leszünk. A Đerdap melletti Karataš volt a következő szálláshelyünk. A vízi erőmű építésén résztvevő önkéntesek táborhelyén időnként a versenyekre készülő sportolók vannak elszállásolva, de vannak itt menekültek, szellemi fogyatékos személyek is. Konyhájuk svédasztala azonban csodás. Ellátogattunk a vízi erőműbe is, ahol megtudtuk, hogy folyamatban van a 39 éves létesítmény felújítása, ennek köszönhetően 30 százalékkal növekszik majd a kapacitása, a szavatolt élettartama pedig megkétszereződik (megnyitásakor ezt száz évre becsülték). Megnyugtattak bennünket, hogy semmilyen természeti katasztrófa (földrengés vagy szélsőségesen magas vízhozam) nem veszélyezteti a létesítményt. Részletes ismertetőt mondtak a Vaskapu-szorosról, a római kortól napjainkig, közben Széchényi István nevét meg sem említették.
Galambóc váránál is megálltunk
Végigkerekezve a Vaskapu mentét, hála a gyér forgalomnak, volt időnk megcsodálni a tájat. Egyedül az alagutakon történő átkelés volt egy kicsit veszélyes. Az utolsó estét a Veliko Gradište közelében levő Srebrno jezero melletti szállodában töltöttük. Másnap (borsos áron) Ramnál kompon átkeltünk a Dunán, hogy a lehető legrövidebb úton jussunk el végállomásunkra, Székelykevére.
Felfelé nehéz
A tizedik, jubiláris Székely Tour karavánja jövőre a bukovinai Radóczból indul Kárpátalja irányába, a cél pedig a magyarországi Bonyhád városában lesz.
