Sipos, Sokoray-Varga, Bajić, Milan Popović Senna és Demény (fotó: Aleksandar BAJIĆ)
Első előtörténet: A Bajina Bašta-i vízi erőmű kiépítésekor (1966) tisztában voltak azzal, hogy a duzzasztógát akadályt fog jelenteni az ívásra induló sebespisztrángnak, pénzes pérnek, dunai galócának…, ezért létrehozták a perućaci pisztrángtelepet, hogy a veszélyeztetett fajokat mesterségesen szaporíthassák; a központ megépült, de rendeltetését mellőzve a tájidegen szivárványos pisztráng ipari tenyésztésébe kezdett; galócát, pisztrángot, pért… egy szálat se adott.
Második előtörténet: Gödöllőn, a Szent István Egyetem hidrobiológiai laborjában Sokoray-Varga Solt rámutatott a halasposzteron levő dunai galócára, és javasolta Demény Ferencnek, hogy ezt a halat kellene szaporítani, mert „olyan szép”. Abból aligha lesz valami, mert Magyarországon tízévenként három került elő, és egyik sem ivarérett – válaszolta Demény.
Harmadik előtörténet: Vladimir Grbić világhírű röplabdázó, nemkülönben megszállott horgász, felkereste a Halvédelmi és Haltani Társaságot és Sipos Sándornak szegezte a kérdést, el tudnák-e végezni a dunai galóca mesterséges szaporítását? Sipos rábólintott, és átszólt Deménynek meg Sokoraynak, hogy jöjjenek!
A röplabdázó ötletgazda Vladimir Grbić (jobbról)
A történet: Március 15-én megérkeztek Demény meg Sokoray, és társultak a haltaniak ifjú titánjaihoz, Sipos Sándorhoz, Ljubomir Pejčićhez, Aleksandar Bajićhoz és Igor Srećkovićhoz. A különítmény leutazott Perućacra, és beköltözött a 45 éve romosodó épületbe, majd kirakták az ajtó fölé az „Első szerb galócaszaporító központ” feliratot, és rábiggyesztették a magyar zászlót. Senkit sem zavart! Akkor sem meg azóta sem.
Szakmai bonyodalmak
A dunai galóca a Európa legnagyobbra növő pisztrángféléje – ötven kiló feletti is lehet, régi feljegyzések ennél jóval nagyobbakat is említenek – és a Duna vízrendszerének endemikus halfaja. Ez azt jelenti, hogy mint faj itt alakult ki, és csak itt található meg. A régmúltban gyakori hala volt a gyors folyású folyóknak és patakoknak, de az emberi tevékenység következtében állománya folyamatosan csökkent, egységes élettere pedig szigetszerűvé vált. A szlovákiai, a romániai, az osztrák állományok is a kihalás peremére jutottak, míg a szerbiai galócaállomány immár csak a Drinában és mellékfolyóiban található, ott is egyre kevesebb. A fiatal haltudorok különítményének feladata megállítani ezt a folyamatot.
Annak ellenére, hogy a galócaszaporításnak európai viszonylatban meglehetősen gazdag a forrásanyaga, jellemző rá, hogy hiányzik belőle a részletes közlés. A kifejezetten szakmai mesterfogásokat a szerzők rendre „kifelejtették” belőle. Tehát nem volt elég csupán a kitaposott utakat végigjárniuk, hanem friss csapást kellett taposniuk az ősvadonban.
A szaporításra szánt anyaállományt – három nőstényt, három hímet és egy hetedik példányt, melyről kiderült, hogy ivaréretlen(!) – a helybeliek korábban begyűjtötték, és a Vrelo patakban tartották. A patakról nem árt tudni, hogy vízhozama 600 liter másodpercenként, a kristálytiszta és iható víz a hegy gyomrából fakad, és 365 méter után tizenkét méteres vízesésként zuhan a Drinába. Innen kellett az anyákat előbűvölni, amelyek már huzamosabb ideje itt tanyáztak, és a pisztrángtelepről kimenekült félkilós szivárványos pisztrángokkal táplálkoztak.
Telepítésre vár a tízcentis galócaivadék
Az ikraérés időzítése még azoknál a halaknál is bonyolult és időigényes, amelyeknél ez a folyamat a vízhőmérséklet fokozatos emelésével is serkenthető. A galóca esetében, állandóan hideg vízben élő fajról lévén szó, ez a folyamat sokkal összetettebb. A részletekről és az idegszálakat borzoló momentumokról csak annyit, hogy erre tíz nap ment rá. A tíz napnak mind a huszonnégy órája. Eközben Demény meg Sokoray olykor fejükre tették a kalapot, szájukba a pipát, és levonultak a Drina-partra elmélkedni. Máskor viszont Ferenc elővette a hegedűt, Solt a tilinkót, és muzsikával is noszogatták a halakat. A helybeliek azóta is azt hiszik, hogy ilyen esetekben ez az eljárás négy-öt nap alatt hat. Mert a hímek már vagy öt nap elmúltával úgymond kínálták az ivartermékeket, a nőstények azonban csak kérették magukat. Ikra sehol.
Aztán április 10-én, vasárnap reggel, mindhárom nőstény ontani kezdte az aranysárga gyöngyöket, és Ferencék igen gyorsan félretették a hangszereket. Tekintettel arra, hogy 6 és 9 kiló közötti példányokról volt szó – a galóca pedig erőtől kicsattanó nyersizomból áll – sajátságos altatóeljárást kellett alkalmazni, hogy a halak megnyugodjanak, és ikrafejés közben ne szenvedjenek károsodást. Sikerült! A hímek persze simán hozták a formájukat. A lefejés, a megtermékenyítés, keltetőbe helyezés…
A türelem galócát terem
A megtermékenyített galócaikrához hasonló életkezdemény aligha akad a halak világában. Keléséhez természetazonos körülmények között hozzávetőleg egy hónap szükséges. Ez idő alatt az ikrának áramló vízben, mozdulatlanul, árnyékolt helyen kell maradnia. És mindezt álló hónapig össze kell tartani egy olyan omladozó épületben, melyen csak a felirat meg rajta a zászló új. A hattagú csapatból legalább négyen folyamatosan a helyszínen voltak, ketten szigorúan a keltetők mellett. Fejlődik-e, vagy ne adj’ isten, penészedik-e az ikra, kellőképpen áramlik-e a víz, nem zavarosodott-e be a hegy mögött hullott csapadéktól… A hegedű meg a tilinkó hangja – ez többszörösen is tudományos bizonyítást nyert – nem árt a folyamatnak, kedvező hatásának beigazolódása azonban még várat magára. (Ennek a vakmerő hipotézisnek az alátámasztása mérföldkő lehetne a halak mesterséges szaporításában.)
Srećković visszaengedi az anyát
A lárvák kikeltek, fogyasztani kezdték a szikzacskóban felhalmozott élelemtartalékokat, és amikor ennek a vége felé értek, követelték az első falatot. Ez bármelyik hal életében sorsdöntő pillanat, mert ha nem lel rá, oda a teljes szaporulat. A galócák esetében kizárólag erre a célra tenyésztett táplálékcsoport felel csak meg, amelynek pontos mibenlétével pillanatnyilag adósak maradunk. De tény, hogy ették.
Közben komoly munka folyt az anyák gondozása körül, és nemkülönben a művelet folyamatos titokban tartásával kapcsolatban is. A különítmény ugyanis teljes hírzárlatot rendelt el, és ebből még az első falat sikeres felvétele után sem engedett. Szakma ide, jóakarók oda, ilyesmi…
Etetési stratégiák
Bár a pisztrángfélék halgazdasági tartásában a tápra szoktatás gördülékeny folyamatnak számít – akárcsak a testreszabott tápkeverékek előállítása is –, a mi galócáink esetében is ez a módszer látszott kézenfekvőnek. Ugyanakkor a különböző tápokra fogott kísérleti rajok más-más növekedési erélyt mutattak ki. Tekintettel arra, hogy a galóca csúcsragadozó, természetét bizonyítva, legnagyobb súlygyarapodást a természetes tápon tartott állomány mutatott. Ennek pontos mibenlétével is alighanem adósak maradunk.
Ez már siker: négycentisek népes raja
Ekkor, mivel már sínen látszottak a dolgok, Ferenc átmenetileg szabadságolta magát, és visszatért gödöllői teendőihez. Deményről nem árt tudni, hogy harmincéves, két egyetemet fejezett, és doktorandusz. Többedmagával ő végezte el a compó és a széles kárász mesterséges szaporítását – ez nálunk is közreműködésével történt először –, elsőként szaporította mesterségesen a réti csíkot, míg Sipossal közösen végezték el a lápi póc akváriumi szaporítását. Szóval, a legveszélyeztetettebb mocsári fajok kimagasló szakértője galócaügyben is remekelt. Pedig ez nagyon is kettő! Ugyanakkor ide kívánkozik, hogy a szóban forgó galócaszaporítás a korábbi hazai kísérletektől lényegesen különbözött. Míg mások az ívásra vonuló anyákat gyűjtötték – szóval készre várva csinálták –, a „mi csapatunk” elsőként ebben a műfajban az ún. indukált ikraérést alkalmazta.
A szabadság küszöbén
A folyamat, amely március 15-én kezdődött, a vége felé közeledik. Az állomány legelőrehaladottabb egyedeinek testhosszúsága már meghaladta a tíz centit. Futólag mondjuk, hogy a befektetett munka, tudás, tapasztalat anyagiak… együtthatására minden „kisgalóca-centiméter” ára egy euró. Mivel a teljes folyamat a munkanaplókban megörökítést nyert, ezért a szakma nagy kíváncsisággal várja publikálását.
A Vrelo forrása és vízeséstorkolata
Bizonyosságot nyert Demény Ferencnek sokszor hangoztatott állítása, mely szerint az ökorégiók együttműködése a halas szakmában létfontosságú. Mert valahol van mit; valahol tudják, hogyan; valahol van, hol; valahol van miért… Együttműködés nélkül pedig egyikünk sincs sehol. Erre a Drina-vidéken is rájöttek, ezért nem szúrta szemüket a „szerb galócaközponton” a magyar zászló.
A galócaivadék Drinába bocsátása a tervek szerint ünnepélyes keretek között fog történni, várhatóan október végén. Hogy mennyire lesz ünnepélyes, és ki mindenki teszi azzá jelenlétével, az a jövő zenéje. Mi azonban sietünk a közléssel, mert viszket a tollunk. Ígéretet tettünk március 15-én, hogy hallgatunk a dologról, mindaddig, amíg a fiúk nem szólnak. Hát szóltak! És időközben még be is engedtek bennünket a telepre. Újságokat, szaklapokat, tévéállomásokat, gittegyleteket… előztünk meg, akik még azt sem tudják, hogy ott történt valami. Még kevésbé azt, hogy mekkora. De könnyű dolgunk volt, hiszen a „galócacsapatnak” fele horgászrovatunk munkatársa.
