A pudingos kosárka titka

A kulturális emlékhelyek, a gasztronómiai élvezetek és a fado birodalma a Felsőváros. Számtalan tavernából szűrődik ki a zene, amely a portugál tengerészek, afrikai rabszolgák, brazil zenészek nyomán alakult ki a XIX. századra. Nosztalgiát, vágyakozást, szomorúságot kifejező melankolikus dallam, ahogyan ott nevezik: saudade, keserédes vágyakozás, egy életérzés. Szólóénekesek, azaz fadisták énekelik a dalokat, egy portugál és egy hagyományos spanyol gitár kíséretében. A portugál zenei élet legnagyobb neve a mai napig Amália Rodrigues ikonikus fado-énekesnő, jelenleg Mariza a legnépszerűbb fadista.
A pincér az ajtóban várt bennünket és az asztalunkhoz kísért. Nem tudtunk ellenállni az előételnek: tonhalsaláta négyféle olívabogyóval. Óriási szemű a zöld olajbogyó, a fekete aszalt volt, amolyan mászkos-ragacsos, mellé a jóízű barna és egy apró vörös, amit eddig még nem kóstoltam. Íze felülmúlta minden várakozásomat. Vacsorára egyszerűbb, könnyű halfogást rendeltünk. Közben megérkezett a fadista hölgy. Farmeréhez egy népi motívummal díszített tarka felsőt vett fel és előbb portugálul, majd angolul köszöntötte a vendégeket. Minden dalát felvezette, így mi is átérezhettük, hogy melyik dala miről szól. A témák: szerelem, vágy, Lisszabon városa, hajózás, szüret és kifejezetten vidám dallamú dalok is voltak közöttük.
Útravalóként Amália-idézetet kaptunk. „A fado rejtély. A fadót nem lehet megmagyarázni, a fadót érezni kell.”

A BELÉM NEGYED

A harmadik napra tartogattuk a talán legvarázslatosabb programot, a Belém negyed meglátogatását.
A méltóságteljes, oromcsipke díszítette Mosteiro dos Jerónimos, a Szent Jeromos-kolostor fenséges épület, a Mánuel-stílus(1*) egyik legsikeresebb alkotása és egyben Lisszabon legjelentősebb műemlék épületegyüttese a közeli Torre de Belém, Belém-toronnyal, -- mindkettő az UNESCO világörökségi listáján szerepel -- és a Padrão dos Descobrimentos, Felfedezések emlékművével együtt.
Odafelé a Rossio téren a metróról buszra szálltunk. Magyar nyelvű társalgásunk ismét felkeltette az érdeklődést. Egy angliai építészmérnök, aki Lisszabonban tanít, jó tanácsokkal látott el bennünket. Vasárnap volt, ekkor a kolostor délelőtt ingyen látogatható. Beálltunk a sosem látott hosszú sorba, az előző napok tanulságával felvértezve: türelemmel. Várakozás közben szemügyre vettük a csodálatos kőfaragásokat az épület falain, a XV. század második felében kialakult dús díszítésű Mánuel-stílust. A bejáratban három csoportra osztottak bennünket, portugál, angol és francia idegenvezetőt kaptunk, akik az előtérben adtak tájékoztatást, mivel a templomban éppen misét tartottak. Ezért nem fotózhattunk és csak csendben járhattuk körbe a kolostort.
A lélegzetelállító pillanat akkor következett be, amikor újabb sorbanállás és a kedvezményes jegy megváltása után beléptünk a kerengőbe. Lenyűgöző fény és árnyékjáték fogadott bennünket. A kétszintes, boltíves, négyszögletes elrendezésű kerengő egyesíti a vallási, a királyi jelképeket és a természeti motívumokat. A szerzetesek számára ez nyugodt, békés hely volt, itt imádkozhattak, meditálhattak. A kiállításra is benéztem. A dicső portugál múltat, a királyaikat és történelmüket bemutató körönd a világ többi országának egyidejű jelentős eseményeivel, személyeivel egészül ki, amit szerfelett hasznosnak tartok. Érthetővé és átláthatóvá teszi a történelmet az időben. A kiállítás körbejárása több időt igényelt volna, de Juli a füvön pihenve várt, leste a felhőket meg a kerengő felett keringő galambokat. A kerengőből nyílik a refektórium. A falat bibliai jeleneteket ábrázoló azulejo csempék díszítik. A kolostorban található Vasco de Gama sírja, a hajósé, aki 1498-ban elsőként kerülte meg a Jóreménység-fokát. Márványelefántok tartják I. Mánuel és Mária királynő sírját. A portugáliai építészet egyik gyöngyszeme teljesen lenyűgözött bennünket. Nehéz szívvel hagytuk magunk mögött. Villamossal utaztunk a kecses Belém-torony felé.

NEM KELL MINDIG SZÁMOLNI A KALÓRIÁKAT

Úgy döntöttünk, ebéd helyett csupa desszerttel kényeztetjük magunkat. A torony előtti teraszon krémes fagyi hűsített fel bennünket, kávé után pedig megkóstoltuk a leghíresebb portugál süteményt, a pudingos kosárkát, a pastéis de Belém/pastel de nata-t. A Szent Jeromos rendi kolostorban hét pecsét alatt őrzött, mégis megszerzett recept szerint Belémben az 1837-ben alapított cukrászda naponta 20 ezret készít belőle, ami mind el is fogy! Az üzlet megőrizte az eredeti berendezési tárgyakat, pénztárgépeket, a XIX. századot idéző miliő tökéletes. A titok egy részét elárulom: nagyjából 20 percig sütik 400 fokon kosárkában az erőteljesen zsíros leveles tésztát, tölteléke édes sült tejpuding, éppen olyan, mint anyu házi krémese. Úgy jó, ha a ropogós tészta alja alaposan karamellizálódik, a puha puding teteje kicsit odakap. Fahéjat és porcukrot szórnak rá. Olvad a szájban. Vendégeim itthon dicsérték portugál desszertemet, csak ők nem kóstolták meg az utánozhatatlan eredetit.

A torony előtti téren óriási tömeg volt, egész napos dzsesszkoncertet tartottak. A fiatalok a füvön heverésztek. Csoportokban vagy párban özönlött az ifjúság, legtöbben házi kedvencükkel érkeztek és pikniket rögtönöztek. Mellettük haladva érkeztünk a XVI. században a késő gótika stílusában épült Belém-toronyhoz. Eredetileg ünnepélyes kapunak és egyfajta védelmi rendszernek szánták, mára a város jelképévé és rendkívül látogatott turistacélponttá vált. Az erőd dús faragású kőerkélyekkel, tornyocskákkal, a templomosok keresztjeit hordozó címerpajzsokkal a Tejo deltájánál áll ellen az óceán felől érkező erős, hideg szeleknek. Az apály-dagály következtében partra került kagylórengetegen sétáltunk. Néhány ép darabért lehajoltunk, miközben szívtuk magunkba a sós levegőt. Kisétáltunk az óceánig és élveztük a lebukó nap melegét, sugarai bearanyozták Lisszabont.
Gyalog indultunk vissza. A folyóparton haladva jobbról hajók, bárkák és jachtok, balról pedig a Szent Jeromos előtt álló gyönyörű park vonzotta a tekintetünket. Innen már látható volt a Padrão dos Descobrimentos, a Felfedezések emlékműve. Nem tűnt olyan hosszúnak az út, mint amit meg kellett tennünk érte. A portugál főváros egyik közkedvelt nevezetessége 52 méter magas, formája a jellegzetes portugál karavella hajókra emlékeztet. A hajóorrot mintázó építményen összesen 33 szobor található, amelyek a XV–XVI. századi földrajzi felfedezések korában élt uralkodóknak, utazóknak, térképészeknek, művészeknek, tudósoknak és misszionáriusoknak állítanak emléket. Tengerész Henrik(2*) herceg és nagymester halálának 500. évfordulóján avatták fel.
Az elfogyasztott kalóriákat bőven elégettük, esteledett, így a hajókázás a túlpartra már nem fért bele a napba, ami valljuk be így is igazán látványos és gazdag volt. Fájón markolt a lelkünkbe a felismerés: ez az utolsó esténk! Még csomagolni kellene és nagyon jól gazdálkodni az utolsó Lisszabonban töltött napunk óráival. A terv: újratervezés!
Jó, akkor az a „törzshelyünkön”, az első este felfedezett kis vendéglőben készül. És most nem halat rendelünk, hanem a házias ízek és grillspecialitások közül választunk.

A szálloda felé a metróautomata valamiért nem vette be a kártyámat. Valószínűleg megsérült rajta a mágneses réteg. A mögöttem álló fiatalember azonnal elkérte, próbálta újra érinteni. A másik kaputól is odajött egy hölgy segíteni, eközben mögöttünk senki nem volt ideges. Az utasok nem zsörtölődtek, jöttek segíteni, vagy aki sietett, megjegyzés nélkül átment egy másik kapuhoz. Nem sikerült átjutnom, így az első segítőm elindult az operatőr fülkéjébe, aki már útban volt felém, ő a monitoron látta, hogy baj van. Átengedett egy kiskapun és értesítette az illetékest. Egy hölgy jött elém, elnézést kért a kellemetlenségért és maga után invitált az irodájába. Jeleztem, hogy megőriztem a reptéren váltott Lisszabon kártya számláját, mire közölte, semmi szükség rá, a kártyám alapján pontosan látja a vásárlás dátumát és minden szükséges adatot, ezek alapján azonnal kapok egy újat az eredeti feltételekkel. Még egyszer elnézést kért, majd kikísért. Uraim, hát így is lehet! Legfeljebb két szerelvényt mulasztottunk el.
Vasárnap este teltház volt az éttermünkben. A pincér, bár fáradtnak tűnt, egy közvetlen Olá-val ismerősként üdvözölt bennünket, helyet szorított, és természetesen hozta a ház borát is az étlappal. Alentejó, vagyis a déli tájegység kedvencei a sertéshúsból készült egyszerű, de ízletes egytálételek. A karajt fehérborban, vagy narancslében pácolják, azután olívaolajban úsztatják, szívesen fogyasztanak mellé brokkolit, babot és répát. Én grillezett húst és zöldséget kértem majonézes paplan alatt. Erős jóindulattal szólva mindketten „vitaminbombát” rendeltünk, aminek alig a felével birkóztunk meg. Hívtuk a pincért, aki kicsit furcsán nézett ránk a kérés hallatán: Kérjük elvitelre becsomagolni. Úgy látszik, ott nem szokás hazavinni a maradékot. Portugáliában több órát töltenek az asztalnál, végül csak elfogy az óriásadag, de udvariasan eleget tett a két fura nyelvet beszélő, visszatérő, vidám vendég kérésének.
Mehettünk mi is csomagolni és pihenni az utolsó portugáliai napunk előtt.
(Folytatjuk)

(1*) I. Mánuel portugál király, akit a „Szerencsés” jelzővel szoktak illetni, támogatta a művészeteket és a tudományt, az építészetben az ő nevét őrzi a Mánuel-stílus, mely a gótika és a reneszánsz elemeit az újonnan felfedezett területekről érkező stílusjegyekkel ötvözi.
(2*) I. János portugál király harmadik fia volt Dom Henrique. Életét a reneszánsz humanizmus hatja át, különösen az a hatalmas tudásszomj, amely nagy tettekre ösztönözte. Ő tervezte és építtette meg az új hajótípust: a karavellát. Beceneve, a Tengerész elég érdekes, mivel ő maga soha nem szállt tengerre.