„Segíts egy emberen, és az egész világon segítettél! – ez volt mindvégig tevékenységünk mottója. Mindig az emberélet megmentésére törekedtünk, mert az ember a legfontosabb” – így összegezte Vébel-Tatić Vera (Báta, 1943. január 1. – Ada, 2020. szeptember 13.), az Adai Háborúellenes Akcióközpont (AHK) vezetője célkitűzéseik vezérfonalát egyik interjújában. Férjével, Vébel Istvánnal együtt, egymást támogatva szinte mindent és sokakat megmozgattak itthon és külföldön is, hogy segíteni tudjanak főleg azoknak a katonaköteles fiataloknak, akik a lelkiismeretükre hallgatva nem mentek el a ’90-es évek elején, a jugoszláv térségben kirobbant, legújabb háborúba, valamint a segítségüket kérő sorkatonáknak is. Közülük volt, aki a kérdésre: miért dobta el a fegyvert, azt felelte lelkiismereti szabadságjogra hivatkozva, hogy őt nem hatalmazta fel Isten, hogy gyilkoljon…
– A belgrádi háborúellenes, emberjogvédő civil szervezetekkel, vezetőikkel szükségszerűen együttműködtünk, amíg tudtunk – folytatta István, magyarázatot fűzve egy-egy íráshoz, fényképhez. – Bár az utóbbi években Verám a legtöbbjüket ”elit háborúellenes, békealakulatoknak” nevezett. Nataša Kandićtyal, a belgrádi Emberi Jogi Alap elnökével azonban mindvégig őszinte és nyílt volt a kapcsolatunk. Mindenben számíthattunk egymásra, kölcsönösen.
A külföldi donátoroknak köszönhetően számos család, nincstelenségben tengődő személy kaphatott humanitárius segélyt az AHK-tól. A sok kép közül végül egyet választunk ki.
– A legnehezebb években a svéd kormány és a civil szervezetek is támogatták akcióinkat. Munkatársaik többször megfordultak nálunk Adán, és meghívásukra mi is voltunk Svédországban. Emberbaráti, humanitárius céljaink megvalósítása érdekében Vera járt más nyugat-európai országban is. Ezen a képen például Gabrielle Winaval, Maria Strömmel, a stockholmi Balkans Group munkatársaival és a svéd CAA képviselőjével találkozott.
Sokan máig nem felejtik el Verának és Istvánnak, amit értük tett. Nem úgy, mint az akkori „demokratikus ellenzék” hatalomra került egyes vezetői. Vébel István nem titkolt könnyeivel küszködve (elnézést is kért érte) említette meg a Verának (egyik) legfájóbbat. Pattanásig feszült helyzetben került sor Adán, 1991. november 6-án az előkészületekre, majd 7-én az első háború- és kényszermozgósítás ellenes több ezres tüntetésre a képviselő-testület épülete előtt. Ezen Vera – aki a zentai és az adai községi egészségügyi alap tisztviselője volt – is részt vett. Előtte munkahelyén fogadta Nenad Čanakot, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnökét és „magánjellegű” telefonbeszélgetéseket is lebonyolított „vesztére”. Sebtében, a nélküle megtartott „fegyelmi” után december 16-ai végzéssel kapta meg felmondását. Erről, és az alap másik, szintén felmondást kapott hivatalnoka, Ózsvár Klára esetéről (is) sokat cikkeztek a médiumok.
Annál is inkább, mivel, Klára asszony nem is vett részt a tüntetésen, de abban az időpontban munkatársa tudtával távozott 2,5 órára munkahelyéről… Hiábavaló volt azonban minden érvelése, még azt is felrótták neki, hogy az alap folyosóján látta Čanakot, és kissé tréfálkozva elismerően szólt külleméről… Ezt is megírták az újságok. S azt is, hogy a béke melletti, a háborút, a kényszermozgósítást elutasító zentai és adai tüntetők közfelkiáltással választották meg a válságtörzs tagjait, amelynek Vera is tagja volt – Bakos Máriával együtt, aki már korábban munka nélkül maradt. A tortúrák, a meghurcolások, a jövőképtelenség miatt Mária még a ’90-es évek elején családjával együtt kiköltözött Kanadába. Az AHK-t ott sem felejtette el, jegyezte meg István. Verát rendszeresen felhívta telefonon, és lélekben továbbra is mindenben támogatta.
Mérsékeltebb visszhangja volt a csütörtökönként az adai templomokban bemutatott békeimáknak. Az előkészítő megbeszéléseken általában jelen volt Vera is. Az 1992. január elején megtartott ökumenikus békeimán Nenad Čanak is megjelent, másokkal együtt. De visszatérő vendégük volt a kritikus években, a házukban is… A háborús időszakot követően, a 2000 szeptember végi választások, majd az október 5-ei (fél)fordulat után a hatalom részese lett, pozícióba került Nenad Čanak is. De, azóta egyszer sem látogatta meg őket…
Hosszabb szünet után Istvánnak eszébe jutott egy alig hihető történet. Egy emberöltőnyi idő elmúltával ez is napvilágot láthat, jegyezte meg kissé derűsebben:
– Mi a Bánáti Római Katolikus Egyházmegyéhez tartozunk. Ft. Both István atya, aki akkoriban Padén volt plébános, később Csókára helyezték át. Nagyon jó volt vele a kapcsolatunk. Szinte mindenben segített bennünket a lehetőségei szerint. Sokszor saját autójával vitt bennünket, éppen oda, ahova kellett, mert eleinte nem volt autónk. Egyszer azzal jött hozzánk, hogy már a püspök úrnak is mondta, hogy nagyon nagy a baj, mert nem tudnak temetni, mert nincs pap. Kérdésemre, hogy miért, hát hova lettek a papok? Both atya nekem is azt mondta, amit a püspök úrnak. Ott vannak Vukováron. „Eszméletlenül szedik őket össze” (válogatás nélkül mozgósítják őket is). A pancsovai községben például csak három pap maradt, akik nem győzik már a temetési szertartások lebonyolítását sem. A késő esti órákig temetnek sokszor, de éjszaka már nem tehetik, az nem lenne méltó… A helyzet elszomorítóan tragikussá kezdett válni. Erről a püspök úr levélben tájékoztatta az illetékes állami szerveket, a minisztériumokat, de választ sehonnan sem kapott. Both atya engedélyt kérve tanácsolta a püspök úrnak, hogy: „Próbáljuk meg a Vera segítségét kérni.” Mire ő meglepődve mondta: „Mire gondolsz, ha nem reagáltak a püspök, vagyis az én leveleimre, akkor majd a Vera szavára fognak?” De Both atya továbbra is kiállt amellett, hogy próbálják meg, pénzbe nem kerül. Erre már a püspök úr is rábólintott, vagyis áldását adta, mondva egy próbát megér.
Vera elkeserítő döbbenettel hallgatta a hihetetlennek tűnő történetet, majd azonnal a telefonhoz nyúlt, és a tőle megszokott erélyes hangon azon nyomban Života Panić vezérezredest, vezérkari főnököt kereste. Előzményként el kell mondanom, minket, mint az AHK vezetőit Panić vezérezredes fogadott a mozgósított fiatalok, a fegyvert megtagadók, a katonaszökevények ügyében. Azokra, akiknek védelmét mi szerveztük meg, többnyire feltételes büntetést róttak ki a katonai bíróságon. Visszatérve, csak még annyit: tehát volt mire alapoznia a hívását. A vezérezredes meghallgatta Vera helyzetjelentését, azzal együtt, hogy: „a polgároknak az alkotmány szerint joguk van a szabad vallásgyakorlatra, annál is inkább, mivel az országban nincs háború. De, ezen jogaik gyakorlása most megvan gátolva.” Megszakítva Verát, a vezérezredes megkérdezte: „Mi, ki gátolja őket?” Vera egyenesen kimondta: „Hát a hadsereg! Pl. már Bánátban nincs elég pap, aki eltemesse a halottakat.” Kérdésére, hogy hol vannak, Vera megint nyíltan megmondta: „Ezt önnek jobban kellene tudnia! Elvitték őket a háborúba, ott vannak Erdőd, Vukovár (Valkóvár) alatt…”
Kis tétovázás után, Panić vezérkari főnök a kérést elutasítva mondta: „Nem tehetek semmit.” De Verám sem hagyta magát, erélyesen visszaszólt: „Ha ön nem tud intézkedni, majd én fogok. Úgy tudom, hogy országos szinten is van kapcsolatunk a Vatikánnal. Én most leteszem a telefont, és azonnal hívom a Vatikánt. Beszámolómat diplomáciai botrány követheti.” Erre már hangnemet váltott a vezérezredes is, még egyszer meghallgatta Vera panaszát, amely már nem csak a katolikus egyház papjaira vonatkozott, hanem a pravoszláv egyházéra is. Tudtunk arról is, hogy a mozgósított, háborúba kényszerített pravoszláv papoknak levágták a szakállát, mondanom sem kell, ez milyen magalázást jelentett. Abban az esztelen világban sok miden megtörtént. A beszélgetés azzal fejeződött be, hogy fél óra múlva visszahív bennünket Panić vezérezredes. Csörgött is a telefon, és közölte velünk, hogy másnapra minden pap, vallási megkülönböztetés nélkül visszatér a harctérről. Úgy is lett. Másnap hozta az örömhírt a Both atya, a maga közvetlenségével mondta el: hogyan reagált a püspök úr a megnyugtató, szinte hihetetlen hírre: „Mire nem képes Vera asszony! Ami a püspökségünknek sem sikerült, azt ő kijárta!” Meg is hívott bennünket, és a misén is méltatta a tevékenységünket. Ezt a történetet még nem mondtuk el senkinek. A Magyar Szóban jelenik meg először. De annyi minden más van, amelyet meg lehetne örökíteni…
Biztatnám is Istvánt, írja le gondolatait, vagy, ha könnyebb, mondja diktafonba, hiszen sokmindenre, számtalan névre emlékezik.
(folytatjuk)
