Lehocki Gábor diakónusként szolgál Adán. Emellett három iskolában tanít hittant, összesen 510 diákkal foglalkozik. A zentai Gimnázium, az adai műszaki középiskola és a szintén adai Cseh Károly Általános Iskola fiataljai ismerkedhettek meg Gábor oktatásán, törődésén keresztül a krisztusi alapokkal. Óráit mindig is igyekezett interaktív módon megtartani, a mostani válsághelyzetben ugyanerre törekszik. Elmondása szerint diákjaival nem csupán tanári, hanem baráti kapcsolatot is szeretne kiépíteni. Beszélgetésünkkor (többek között) arra kértem, hogy mondjon néhány bátorító szót, ami gyermeknek, szülőnek egyaránt segíthet ma, a félelem és az aggódás napjaiban.
– Hogyan fogadták a diákjai a koronavírus miatt kialakult rendkívüli helyzetet? Miként magyarázta akkor ezt el nekik, s hogyan tud rájuk bátorítólag hatni?
– A kialakult helyzet – a diákjaim elmondása szerint – leginkább a bezártság miatt nehéz nekik. Vannak olyanok, akiknek az iskola is hiányzik – persze leginkább a társaság miatt. Az online hittanóráimon arra törekszem, hogy buzdító és vigasztaló imádságokat, keresztény könnyűzenei énekeket küldjek diákjaimnak. Illetve olyan internetes blogokból cikkeket, reménykeltő írásokat, melyek ilyen helyzetben bátorítást tudnak adni. A legnagyobb segítség amire buzdítom őket, azaz, hogy őszinte hittel és nyitott szívvel mondják el Istennek, ami fáj, ami rossz és ami most számukra nehézség. Egyben higgyék el, hogy nincs olyan hittel mondott ima, amire Jézus ne válaszolna, hiszen Ő az a természetfeletti erő és békesség-forrás, aki minden helyzetben és minden körülmények között ki tud áradni az emberek szívébe. Isten maga ígérte, hogy soha semmilyen körülmények között nem hagy el bennünket.
Ebbe az időszakban sok mindent tanulhatunk, alapvető kérdésekre találhatunk választ. Csodálatos imádságok, énekek, gondolatok születtek már. Szinte megszámlálhatatlan jó kezdeményezés van a világhálón és körülöttünk is. Új helyzet állt elő a szentmisék online közvetítése által. Sok szentírási buzdításra akadhatunk az interneten. Sőt párkapcsolati előadásokat is találhatunk, ahol a papok, a diakónusok és a szakemberek – keresztény párterapeuták – teszik elérhetővé, hogy megújulás szülessen bennünk.
– Azóta hogyan zajlik a hitoktatás? A gyerekek aktívak-e? Hogyan viszonyulnak Önhöz?
– Óráimat úgy próbálom megtervezni, hogy visszajelzéseket kaphassak a diákjaimtól. Miután elolvasták, illetve megnézték az órához küldött tartalmat, személyes visszajelzést, válaszokat várok tőlük. Az eddigi tapasztalatom szerint többnyire aktívak az órákon. Persze mindig akadnak olyanok, akik „read only” üzemmódot vesznek csak fel. Ugyanakkor ez a jelenség a valós órákon is előfordul: jelen vannak fizikailag, de hogy lélekben merre járnak, arról inkább ne is beszéljünk.
Elárulhatom, hogy csodálatos válaszokat kaptam a diákjaimtól – legtöbbször személyes üzenetben. Gondolataik őszinte Istenkeresésről szólnak, vagy már bizonyos érett hitről is. Ami számomra nagy ajándék, hogy olyan diákoktól is kaptam így visszajelzést, akik eddig az órákon mélyen hallgattak.
Óráimon a tanítási célom eddig sem az volt, hogy leadjam a tananyagot, hanem hogy a személyemen keresztül megtapasztalják Isten szeretetét. Különösen pedig azt, hogy kereszténynek lenni nem elavult és szégyellnivaló dolog ebben a világban se. Szeretném megértetni velük, hogy Istennek ők is fontosak. Csodálatos terve van az életükkel – ezért lényeges, hogy merjenek bízni benne, merjenek Isten gyermekei lenni.
Amikor elkezdtem középiskolában a hitoktatást, megdöbbentett, milyen sok gyerek ékezik sérült háttérből. Így különösen is érzékenyek, átlátnak az emberi szándékon, és pont ezért semmilyen felülről jövő okoskodás és kioktatás nem képes őket elérni. A legfontosabb a hiteles, tanúságtevő jelenlétem feléjük, így fogják tudni megérteni Isten barátságát és szeretetét is. Erre egy jó példa az a fiatalember, aki tarajos hajjal és különböző pirszingekkel volt ellátva. Ő állt meg egyszer előttem ezekkel a szavakkal: „Tanár úr, nekem a hittanóra a kedvencem!”. Amikor megkérdeztem, miért, ezt a választ kaptam: „Azért, mert maga emberszámba vesz bennünket!”
Őszintén be kell vallanom, az első óráim előtt eléggé tanácstalannak és kevésnek éreztem magam ehhez a feladathoz, de Isten elé térdeltem, oda vittem imádságomban a hittanosaimat az Úr elé s megkértem, hogy járjon előttem, segítsen, hogy Őt tudjam odainvitálni a diákjaim közé.
– Ha jól tudom, a családban akad még egy hitoktató...
– Feleségem, Zsuzsanna is hitoktatóként dolgozik – ő általános iskolában tanít elsőtől hatodik osztályban. Ott annyi a különbség, hogy az első és második osztályban a szülők vannak jelen a Messanger csoportokban – ahol most ez az online oktatás zajlik. Legfontosabb feladatunknak most azt éljük meg, hogy örömhírt és bátorítást vigyünk ennek az egész zűrzavaros helyzetnek a világába. Legyen reménységük, bizalmuk, türelmük, szeretetük – mert ezek olyan alapvető emberi értékek, melyek minden helyzeten átsegítenek bennünket. Szintén fontosnak tartjuk azt erősíteni a ránk bízott hittanosokban és saját gyermekeinkben is, hogy Isten minden felett Úr és Jézus kezébe kapaszkodva, bizalmunkat feltétel nélkül Belé helyezve és az Ő erejére támaszkodva fogjuk tudni átvészelni ezeket az embert próbáló időket.
– Említette, hogy három gyermekük van. Ők ezt hogyan élik meg, s hogyan tudják Önök, mint szülők most még inkább megerősíteni bennük a reményt?
– Válaszom előző szakaszában már megemlítettem, hogy saját gyermekeink felé is ezt az üzenetet igyekszünk most még erőteljesebben közvetíteni! Bízzanak Istenben, és meglátják az Ő gondoskodó jelenlétét életünkben. Két idősebb gyermekünk külföldön dolgozik. Legidősebb fiunkat múlt év novemberében láttuk itthon, s április elején tervezett hazajönni öccsével, de ez az egész helyzet ezt most felülírta. Nehéz volt ezt elfogadni, de a technika segítségével azért, ha kell, naponta tudunk értekezni. Egyben jó megélni azt, hogy felnőttek, önállósultak és nagyon felelősségteljesen viszonyulnak ehhez a kialakult új helyzethez is. Legfiatalabb fiunk él itthon velünk – ő most végzős szakközépiskolás. Vele kapcsolatban pedig közösen éljük meg egy kicsit ennek a helyzetnek a bizonytalanságát: hogyan is lesz így az idén a diplomamunka kidolgozva, az érettségi megoldva… De igyekszünk minden helyzetet átadni Isten kezébe, melyre semmi befolyásunk nem lehet – mert felesleges lenne ilyen dolgokon aggodalmaskodni.
Ezekben az időkben sokszor hallani ilyen megjegyzéseket: „Jaj azoknak, akik most össze lettek zárva s nem igazán szeretik egymást!”. Hát igen, elképzelni se tudom, hogyan lehet most ezt a kényszerű összezártságot így megélni – vagy inkább csak átélni. Hála Istennek, mi a feleségemmel szeretetben tudunk együtt lenni és igyekszünk türelemmel, figyelmesen viseltetni egymás iránt. Sokat jelent, hogy megőriztük humorérzékünket és azt is észrevesszük, ha a másiknak egy kis „énidőre” lenne szüksége. Ebben az időszakban igyekszünk a tevékeny szeretet gyakorlását is megélni – így két olyan közelünkben élő családra is megpróbálunk „figyelni”, ahol mind a ketten már 65 év felettiek. Érdekes ezzel kapcsolatban megélnünk azt, hogy nehezen tudják elfogadni ezt a féle önzetlen segítőkészséget – s állandóan ezt ismételgetik: „Hogyan tudjuk ezt nektek vissza adni?”. De miért is kellene vissza adni? Örülünk, hogy segíthetünk, és ha már valamit tenni akarnak, akkor mindig azt kérjük tőlük, imádkozzanak gyerekeinkért, meg értünk is!
