A huszonhat éves Kakas Daniella két falu, Orom és Tóthfalu általános iskolájában oktatja a hittant. Százharminc gyermek járt eddig a kedves, fiatal tanárnő hittanóráira. Tudjuk róla, hogy az oktatás, a gyermekekkel való foglalkozás mellett részt vállal a segítő akciók szervezésében is. Mint Caritas-aktivista bekapcsolódott már több jótékonysági műsor készítésébe is, és különböző zenei produkciókkal lepte meg a közönséget: egyházi és világi dalokat is hallhattak tőle.
Beszélgetésünkben a diákok jelenlegi érzelmi állapotára, a hitoktatás mikéntjére, hitünk megélésére térünk ki. Avagy: milyen az élet a koronavírus idején a hittanos diákok és a falubéliek között.
– Mit tapasztal a diákoknál, amióta kialakult ez a váratlan helyzet? Félnek-e? Hitoktatóként hogyan tudja őket bátorítani, nyugtatni, Isten felé vezetni?
– Mindenkit megviselt a mostani helyzet, nemcsak bennünket, felnőtteket, de a gyerekeket is. Azokkal a kis- és nagy tanítványokkal, akikkel eddig sikerült beszélnem, mindannyian egyhangúlag a szomorúságukat fejezték ki a rendkívüli állapottal kapcsolatban. A tanítás nem szünetel, hiszen – bár nem mehetünk iskolába – otthonról minden pedagógus nagy erővel igyekszik eleget tenni ennek az új rendszernek, s bizonyítottan sikerrel végezzük a feladatot. Félelmet nem érzek a gyermekeim hangjában, de mély szomorúságot igen. Az egyik nyolcadikos nagylányom szavait idézem: „...nem fejezhetem be a mondatom, elveszik a mondandóm”. Így érzi magát a nyolcadik osztály a tanév vége nélkül. Több hittanosom is hiányolja ma az iskolát. Hiszem, hogy nagy terve van a Jóistennek most, csak mi nehezen vesszük észre ezt, sokszor Őt magát is. „Isten malmai lassan őrölnek.” Igyekezzünk elkerülni a pánikkeltést, inkább kulcsoljuk imára a kezünket: imádkozzunk együtt a családban, és legyünk türelmesek! Vigyázzunk magunkra, és egymásra is! Ezzel bátorítom a hittanosaimat is.
– Miként tudja megoldani ma a hitoktatást, s ezt hogyan fogadták a diákok? A közelgő húsvétról esik-e szó?
– Sajnos hittanórán keveset találkozunk, így interneten keresztül is, de hála Istennek, amit eltervezek, mindig sikerül véghezvinnem. Az eddig megtartott órák után csak pozitív visszajelzéseket kaptam a gyerekektől és a szülőktől is, jelezvén, hogy mindent megértettek, amit küldtem nekik a technika adta lehetőségek által. Természetesen beszélünk a húsvétról, különösen, hogy ilyen közel van. A tananyag mellett minden korosztállyal igyekszem valamilyen módon feleleveníteni a húsvét történetét. Hálás a szívem, hogy ilyen aktív hittanos csoportjaim vannak, amelyeknek a tagjai mindig örömmel és szívesen vesznek részt a közös munkában.
– A falubélieken mi észlelhető ma? Csüggedtek vagy bizakodóak? S azt hogyan élik meg, hogy nem tudnak misére járni?
– Sajnos nem igazán érintkezem velük. Egy-egy gyors bolti bevásárlás alkalmával, s akkor is csupán néhány szó hagyja el a szánkat. Mindenki sietve vásárol, legtöbben kesztyűben és maszkban, eleget téve az előírásoknak, és valóban felelősségteljesen. Nem látok kétségbeesést a szemükben, s jó volna, ha valóban így lenne. Hiszem, hogy egy nagy próbatétel ez, de Isten nem hagy el bennünket. A rosszat jóra fordítja, s talán tanulunk belőle. Valószínűleg nagy „csapás” sokak számára, hogy be kellett zárniuk a templomoknak. Természetesen a miénk is zárva tart. Vasárnaponként, a megszokott miseidőben, 10:30 és 11:30 között nyitva van, s be lehet térni egy-egy kis imára, fohászra – persze a legnagyobb gondossággal, óvatossággal, kellő figyelmet fordítva embertársaink egészségére. Még inkább fájó pont, hogy elmaradnak a nagyheti események, s a húsvétnak az ünneplése közösségben. Ami még sokakat mélyen elszomorított, hogy a bérmálás és az elsőáldozás sem lesz megtartva. Se a gyermekek, se a szülők, se maga a hitoktató nem így képzelte el ezeket a heteket. Készülődésünk félbemaradt, de ennek valamiért így kellett lennie.
– Ön mint hitoktató miként gyakorolja ma a hitét? Hogyan viseli a kialakult helyzetet?
– Bizakodó lélekkel... Ahogy mondtam, hiszek a csodákban, hiszem, hogy terve van a Jóistennek. Az, hogy ez a vírus köztünk van, s rettegésben próbálja tartani a világot, mindenképpen borzasztó. De arra jó, hogy egy kicsit szembesüljön az ember a tényekkel, a való világgal, főleg saját magával. Nagyon rossz világot élünk, nem jó irányba haladunk. Úgy látom, hogy nincs az embernek helyes értékrendje. Nincs értéke semminek: se a családnak, magának a házasságnak se, s egyáltalán, amihez maga az ember kell. Tényleg nagyon megromlott az értékrendünk. Talán e katasztrófa után megváltozik minden; a világ, s benne az emberek is. Lehet, hogy jobbak lesznek, emberségesebbek, felelősségteljesebbek, megértőbbek, becsületesebbek, együttérzőek, türelmesebbek egymás iránt. Hátha ráébrednek arra, hogy az élet ajándék, s jól kell élnünk, többet törődnünk egymással, ölelnünk, még jobban szeretnünk egymást. S akiket szeretünk, óvnunk kell, és vigyáznunk rájuk. Imádkozzunk, hogy minél előbb véget érjen ez a szörnyűség – hiszen van, aki meghallgatja. Vigyázzunk egymásra, nagyon szeressük egymást, és imádkozzunk!
