Krisztus azt mondta, hogy lehet jönni. Vár engem. Vasárnap a szentmisén találkozunk. Menjek szépen, üljek be a padokba. Ő ott lesz. Ebben nem kételkedtem. Azt mondta, most tegyem fel a maszkomat, húzzak kesztyűt, s irány a templom. Más lesz a dolog, mint eddig. Távolságot kell majd tartanunk egymástól, s be kell „öltöznünk” ahhoz, hogy végre együtt lehessünk. Vagyis mégse lesz ez más. Hiszen Vele lehetünk. Ám legyen -- határozatok elfogadva. Jövök.
Így találkoztunk e hó 10-én, vasárnap. Ünnepi ruhában, reményteli szívvel, s védőfelszerelésben. 11 órára mentem az Emléktemplomba. Miközben battyogtam, valaki „hátbaköszönt”. Már messziről hallottam a nevem: „Hajniiiii”. A barátnőm és a nagylánya – de jó. Valami ujjongásféle futott át bennem. Úgy tűnik, ők is örülnek nekem. Két hónapon át valóban el voltunk szeparálva a világtól... Egy kis terefere, s szétváltak az útjaink.
Belenyúlok a táskámba, a kezem egy fényes kőbe akad. Azt írja rajta: „Hála”. Talán tavaly kaphattam. Emlékszem, Szent Lászlót ünnepeltük a Kórházkápolnában. Puby atya járt akkor itt, ő osztotta szét a feliratos köveket a híveknek. Az enyém azóta is itt lapul a kacatjaim közt. Ránézek, szépen csillog. Gyöngybetűs kézírású rajta a felirat. Kivehető a szöveg. Csak négy betű. Igazad van Istenem – valóban köszönettel tartozunk mindenért. Időt kaptunk Uram egymásra, önmagunkra, RÁD? Mondd? Jól van, jól van, nem mélázok, hanem jövök. Vársz, tudom. Majd a többit benn a misén megbeszéljük , oké.
Eléggé zavarban vagyok most Uram. Hiszen csak ötven ember lehet ma itt nálad. Vajon én beférek-e? Nem szeretnék senkit se kitúrni a megszokott helyéről. Úgy tűnik, be tudok jönni. Nem vagyunk sokan, messziről figyelünk egymásra. Csend van, a béke hangja szól csak. Jól esik. A maszkok alatt felismerek pár tekintetet. Nyugodtak a szemek. Igen, hazaértünk. Itt vagyunk. Ülünk halkan, s érezzük a jelenléted. Már itt vagy, de még várunk rád.
„Dicsőség, szent áldás, tisztesség...” – megszólal a kórus, s valami melegség jár át. Itt figyelek Uram, csak rád nézek -- már most olvadnak le a jégcsapok a szívemről. Az atya léptein látni az örömöt. Ismerem a mozgását. Megszólal. Ideje volt már hallanom ezt a hangot. Megigazítom az arcomon a maszkot. Kicsit nehezen veszek benne levegőt, de semmi gond. Itt vagyunk, ez a lényeg. Milyen rég éreztem már ezeket az illatokat Uram. Nohát, még mindig ez a maszk... Valami még nem az igazi vele. Csak állok, a szemeimet erősen előre szegezem. Előbb viszont óvatosan letörlöm a könnycseppet.
„Dicsőség, szent áldás, tisztesség...”
