Egy jelentéktelen ország rendkívül gazdag múlttal. Ez Portugália. Magyarországéhoz hasonló népességgel, sajátosan bonyolult politikai helyzettel. Ritkán szerepel a világsajtóban, holott nagyobb figyelmet érdemelne. Most az terelte rá az figyelmet, hogy vasárnap parlamenti választások lesznek.
Ami a dicső múltat illeti: el kell ismerni, hogy a portugáloknak nagy szerepük volt világunk feltárásában. Az ország ugyanis oda van szorítva az Atlanti-óceán partjára. (Keleten és északon Spanyolország, nyugaton és délen az óceán határolja.) És a portugálok vadászterületnek tekintették az óceánt. A portugál hajósok sok olyan helyre eljutottak, ahol még fehér ember nem járt. És ebben a múltban benne van egy olyasmi is, amivel a portugálok nem dicsekedhetnek. Ők voltak ugyanis a legnagyobb rabszolgaszállítók.
Ennek az úttörő szerepnek az eredménye volt, hogy teremtettek egy gyarmatbirodalmat Afrikától Indiáig, a Közel-Kelettől Dél-Amerikáig. Ennek a gyarmatbirodalomnak a része volt Dél-Amerika legnagyobb állama, Brazília és Afrika egyik nagy állama, Angola. Ezek a gyarmatok eltérő ütemben szabadultak fel. Brazília már régen szabad. Angola ellenben az egyik legutoljára felszabadult gyarmat volt. És ennek a világbirodalomnak köszönhető, hogy 9 országban még mindig a portugál a hivatalos nyelv, és 220 millió embernek ez az anyanyelve.
Újabb kori történelme is elég mozgalmas. Nekik is volt októberi forradalmuk: 1910. október 5-én döntötték meg a monarchiát. A szabadságot azonban nem sokáig élvezték, mert 1926. május 28-án katonai államcsíny vette el tőlük. Ez az államcsíny torkolt António de Oliveira Salazar diktatúrájába. (Salazar Francóval együtt az okos fasiszták közé tartozott; tudta, hogy Hitler nem győzhet, és az volt a fő gondja, hogy túlélje Hitlert.)
Ezt a diktatúrát nem sokkal Salazar halála után, 1974. április 25-én a fiatal katonatisztek lázadása döntötte meg. Akkor szabadultak fel a portugál gyarmatok is. (António Ramalho Eanes, a fiatal tisztek közül kikerült köztársasági elnök még az el nem kötelezettséggel is kacérkodott. Vendégül látta Titót is, és kellemes újságírói emlékeim között van az, ahogyan fogadták a Tito kíséretében lévő újságírókat.)
Ezt az uralmat a parlamenti demokrácia követte, de Portugália sajátos helyzetet foglal el a parlamenti demokráciák között. Két okból. Egyrészt azzal, hogy megannyi furcsasággal dicsekedhet. Elsősorban azzal, hogy ő kötötte meg az első államközi szerződést: 1373-ban az angolokkal. De eldicsekedhet sok mindennel. Kezdve attól, hogy náluk tartják Európa leglátványosabb fesztiválját, azon át, hogy Liszabonban van Európa leghosszabb hídja, egészen addig, hogy náluk van a világ legrégibb könyvesboltja. A portugálok azzal is dicsekszenek, hogy a világon nyolcadikként törvényesítették az egyneműek házasságát.
Most, a vasárnapi választások kapcsán jobban érdekel bennünket egy másik tényező: az, hogy a parlament összetétele úgy alakult, hogy szinte lehetetlen tartós és szilárd kormányt alakítani. A portugálok eldicsekedtek azzal, hogy elég gyorsan leküzdötték a 2008-ban kirobbant gazdasági válságot. Sőt modernizálták a gazdaságot, és 2013-ban és 2014-ben történelmükben először többet szállítottak ki, mint amennyit behoztak. (Az sem mellékes, hogy 2011-ben 78 milliárd eurót kaptak az Európai Uniótól.)
Ez a siker azonban nem volt elég ahhoz, hogy az addig kormányon lévő jobboldali Szociáldemokrata Párt kormányt alakítani képes többséget szerezzen a 2015. évi választásokon. 2011-ben még a szavazatok 50,4 százalékát kapta, most viszont mindössze 38,6 százalékot mondhatott a magáénak. És rajta kívül egyetlen jobboldali párt, a Keresztény Demokrata Párt olyan kevés szavazatot kapott, hogy nem segíthetett neki.
A három következő helyet ugyanis baloldali pártok foglalták el: a Szocialista Párt, a Baloldali Tömb és az ekokommunistának mondott párt, a környezetvédők és a kommunisták közös pártja. És az ő koalíciójuk alakított kormányt.
Valóságos csoda, hogy ez a kormány olyan sokáig kibírta. De a 2019. évi választáson látszott, hogy milyen problémák vannak. Ezeken a választásokon ugyanis a jobboldali szociáldemokraták még előre is törtek. A szavazatok 36,65 százalékát kapták, és a 230 tagú parlamentben a 2015-ben szerzett 86 képviselőjük számát 106-ra növelték. A kormányon lévő szocialisták viszont csak a szavazatok 27,9 százalékát szerezték meg és 89 képviselőjük helyett csak 77 lett. De a baloladali koalíció mégis kormányon maradhatott.
Folytatódott tehát a paradox helyzet. Nem a legerősebb párt van kormányon, és helyette olyan, egy korábbinál gyengén szereplő párt adja a miniszterelnököt és olyan koalíció kormányoz, amelynek tagjai között nagy az ellentét, csak a kormányon maradás fogja őket össze. Ráadásul 2020-ban az elnökválasztást is az addigi jobboldali Marcelo Rebelo de Sousa nyerte meg, már az első fordulóban megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát, és a miniszterelnök pártjának jelöltje Ana Gomes a szavazatok 20 százalékát sem kapta meg.
Ilyen körülmények között várható volt, hogy ez a kormány nem maradhat hatalmon egy olyan országban, amelyben annyi minden (attól, hogy Görögország után az EU legeladósodottabb országa, addig, hogy egyidőben sűrgetik a kormányt, hogy vessen véget a járványnak, meg tiltakoznak az intézkedések ellen) nehézséget okoz. A kormány meg is bukott, amikor a parlament nem fogadta el a költségvetést, mert felszínre törtek a koalíción belüli ellentétek.
Ezért írták ki az új parlamenti választást, de nem valószínű, hogy az változtatni tud a fent említett paradox helyzeten.
