A Burmából lett Mianmar nem csodái (mint Észtország), hanem furcsaságai miatt érdemelne nagyobb figyelmet. Mégiscsak a katonai államcsíny miatt került rövid időre az érdeklődés reflektorfényébe. Többek között azzal, hogy egyetlen nap alatt 38 tüntetőt öltek meg. Holott nagyobb figyelmet érdemelne, hiszen tényleg egy csodabogár. Azzá teszi már a megszokottól eltérő neve: Mianmar Köztársasági Szövetség. Ezenfelül az egyetlen ország, ahol jobboldali közlekedés van, ám az autók kormánya is a jobb oldalon van. Az egyetlen ország ahol az autóbusz csak akkor indul el, ha zsúfolásig megtelt. Ahol a férfiak öltözéke a derekuk köré csavart 6 méternyi vászon és a papucs. Ahol 25-ös, 35-ös, 45-ös, 75-ös és 90-es címletű bankjegyek voltak.
Valójában azonban nem is ezekkel a furcsaságaival érdemelne több figyelmet, hanem inkább azzal, hogy nagyon hasznos tapasztalatokat kínál a soknemzetiségű országok helyzetével kapcsolatban. Nekünk történelmi tapasztalataink vannak azzal, hogy milyen nehéz összetartani egy soknemzetiségű, majdnem kisebbségi többségű országot. Történelmünk feljegyezte az is, hogy Széchenyi Istvánt őrületbe kergette az a gondolat, mi lesz az országgal, ha összeveszik Béccsel és maga nem képes féken tartani a kisebbségeket. Meg azt is, hogy Bécs az általános titkos szavazás bevezetésével fenyegette meg a magyarokat valahányszor túlzottan ellenzékieskedtek.
Mianmar tanulságos igazolását adta ennek az igazságnak. Náluk ugyanis majdnem annyi nemzetiség van, mint Afrikában törzs és a birmanok csak a lakosság 55 százalékát teszik. Ezenkívül van még hat nagyobb kisebbség és még 19,6 százalék az egyéb. Ezeket a kisebbségi kérdés megoldása nélkül csak a hadsereg tartja féken, néha gerillaháborút folytatva. (Az egyik ilyenben a lakosság 9,5 százalékát kitevő kareneknek 8 ezer gerillájuk, a Kachin Függetlenségének Hadserege név alatt harcolt. Persze nem tudott eredményt felmutatni a 400 ezer fős hadsereggel szemben és a következmény a birman sovinizmus győzelme és 20 ezer menekült lett, hogy végül kínai közvetítéssel fegyverszünet jöjjön létre.)
Ennek a helyzetnek köszönhetően a hadsereg, a 400 ezer fős Tatmadaw különleges helyet kap az ország életében, állam az államban: vállalkozik, földjei vannak, a parlamenti képviselők negyedét adja. Azt képzelve, hogy egyedül tartja egyben az országot átveszi a hatalmat, mint tette most február 1-jén egy rövid, 2015-től tartó demokratikus korszak után. (Vége a demokratikus átalakulásnak Burmában – üzeni az Observateur francia lap címe.)
Ez a rövid időszak (megismételi azt amit az afrikai országok példája mutat: csak annak az afrikai országnak vannak sikerei, amely módot talált a vagy száz törzs békés együttélésére) meggyorsította az ország fejlődését és korszerűsödését. Sajnos, megmutatta a demokráciának a rákfenéjét is. Azt, hogy a sovinizmus szításával, más nemzetek vagy népek elleni kampánnyal hatalomra lehet jutni, a hatalmat kézben lehet tartani.
Így aztán a sok nemzetiségű ország legszörnyűbb gonosztettét, a népirtást nem a hadsereg egységet teremtő heve, hanem a demokrácia követte el: a rohingyák elleni gonosztett a demokratikus fordulat révén hatalomra került rendszer bűne. A rohingyák szerencsétlensége ugyanis az volt, hogy ők adták azt a népcsoportot, amely ellen a hatalom érdekében legkönnyebb volt kampányt indítani, hogy a többség felszításával nyerjék el a tömegek támogatást.
Mert az országban élő, ma már csak egy milliónál valamivel több rohingya valamivel elütött a lakosság többi részétől. A 90 százalékban buddhista országban ők mohamedánok. Ezért a kampány ellenük már előbb kezdődhetett, a demokratikus rendszer csak annyit tett, hogy ezt a kampányt a hatalom megtartásának eszközévé tette.
A rohingyák ugyanis kiközösítve éltek az országban. Már a demokratikus rendszert megteremtő 2015-ös választásokon nem szavazhattak, nem lehetett politikai képviseletük. Csak engedéllyel utazhattak, nem vállalhattak munkát a saját falvaikon kívül. A demokratikus rendszer csak átvette és kihasználta a hatalom őrzésének ezt az kedvenc eszközét. És a következmény: a rohingyák tömegesen menekültek Bangladesbe, Malájföldre és Indonéziába. (Bangladesben 3–5 millió rohingya él menekült táborokban.)
Nem egészen világos, hogy most a hadsereg miért elégelte meg a demokratikus rendszert. (A demokratikus rendszer vezéralakját, a Nobel-békedíjjal kitüntetett Aung Szan Szu Kjit, aki az előző katonai junta alatt 15 évet volt házi őrizetben most az import-exporttörvények megsértése miatt állították bíróság elé. De ehhez az alapot már a hatalom átvétele után „fedezték fel”: külföldi tárgyakat találtak nála a házkutatáskor.)
Az azonban világosan megmutatkozott, hogy a rövid demokratikus korszak nem múlt el nyomtalanul. Nemcsak tüntetnek a junta hatalomátvétele ellen, hanem néhol még a rendőrök is szolidaritást vállaltak a tiltakozókkal. Újdonság volt az is, hogy fegyverként vetették be a munkabeszüntetést is. Igaz, hogy csak az egyetemi tanárok és diákok meg néhány minisztérium alkalmazottai léptek sztrájkba azzal a jelszóval: Nem dolgozunk amíg a tábornokok kezében van a hatalom. De már megmutatkozott, hogy a demokráciának mind több védnöke akad.
Sajnos a mozgalom nem érhet el sok sikert. Régi igazság: bármelyik hatalom csak addig tarthatja magát, amíg a katonák hajlandóak a tömegbe lőni. Márpedig Mianmarban bizony nemcsak kaucsukgolyókkal lövik a tüntetőket. Részben azért is, mert náluk a katonák nemcsak parancsot teljesítenek, hanem saját kiváltságaikat is védik. Mindenesetre a világnak jobban oda kellene figyelnie Mianmarra!
