A nyár derekán vízumvitája támadt Moszkvának az EU-val, nem sokkal később pedig az Egyesült Államokkal kapott össze Szíria miatt. Úgy tűnik, Moszkva az EU-nak is és az USA-nak is erőteljesen vágott vissza, megerősítve azt a korábbi feltételezést, hogy ismét komoly nagyhatalmi pozíció kiépítése a célja.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Washington szeptemberben kényszerült engedményeket tenni az oroszoknak, a minap pedig az EU-nak kellett lenyelnie a Moszkvában kevert keserű pirulát, amelyet a Kreml urai Kijeven keresztül adtak be Brüsszelnek. Az Egyesült Államoknak az ősz elején a Szíria ellen tervezett korlátozott katonai csapásról kellett lemondania Moszkva rábeszélése miatt, az EU pedig a napokban kényszerült jegelni azt a nagyszabású tervét, hogy Ukrajnát fokozatosan magához kösse. Erre szintén Oroszország kényszerítette.
Az oroszok láthatóan átfogó diplomácia hadjáratba lendültek a Közel-Keleten és a volt szovjet köztársaságok területén is, amelyek között Ukrajna kiemelkedő helyet foglal el. Ezért is ragaszkodnak hozzá annyira, és ezért nem akarják átengedni az EU-nak.
Moszkva inkább saját felügyelete alatt tartaná Ukrajnát. Az utóbbi időben ezt többször is tudatta Kijevvel, amelyet gazdasági büntetőintézkedésekkel és – az állam összeomlásának a kockázatát is magában hordozó – egyéb intézkedésekkel fenyegetett meg, ha nem hallgat a Kreml szavára. Vlagyimir Putyin elnök azt már nem kötötte a nyilvánosság orrára, hogy a sorozatos keménykedés nem ok nélküli. Ő és az orosz legfelsőbb vezetés ugyanis a volt szovjet köztársaságok némelyikét egységes gazdasági és vámközösségbe, az Eurázsiai Unióba akarja összefogni. Moszkva ebbe a közösségbe rángatná be Ukrajnát is.
Ha ez sikerül, az EU eddigi legnagyobb politikai kudarcai között könyvelheti el, hogy Ukrajna a minap felfüggesztette (igaz, nem beszüntette) a társulási szerződés november végére tervezett aláírásának előkészítését Brüsszellel.
Oroszország számára viszont ez – Szíria után – újabb diplomáciai siker lenne. Szíria szintén az orosz fellépés és diplomáciai csűrés-csavarás után kerülte el az amerikai csapást. Ennek a damaszkuszi rezsim és Putyin mellett talán Irán örült a leginkább, amely a Nyugattal folytatott atomvitájában kezdettől fogva bírja Moszkva támogatását.
Ha Teherán valóban végleg megegyezik a Nyugattal az atomprogramról (a múlt vasárnap fontos, de csak ideiglenes egyezséget kötöttek a nagyhatalmak az iráni atomprogramról), azzal Oroszország is nyer, jóllehet eddig is komoly befolyása volt a közép-keleti államra. És nem csak azért, mert Irán első és egyetlen atomerőművét megépítette.
Igaz, Washington is nyerhet, de nem annyit, mint az oroszok. A Nyugat ugyanis a hosszan tartó megállapodásért cserébe kénytelen lesz teljesen feloldani az Irán ellen bevezetett szankciókat, amit az USA térségbeli szövetségesei, mindenekelőtt Izrael és Szaúd-Arábia aligha fog jó szemmel nézni. A két ország és a Perzsa (Arab)-öböl több állama már most úgy érzi, hogy az Iránnal kötött múlt vasárnapi megállapodással az USA fokozatosan feladja pozícióit a Közel- és Közép-Keleten. A kőolajban gazdag öböl menti országok egyre bizalmatlanabbak. Az a gyanújuk, hogy fő szövetségesük, az USA lassan magukra hagyja őket, egyre kevésbé érdeklődik a térség problémái iránt, feladja ottani pozícióinak egy részét. (Különös módon épp akkor, amikor tanulmányok bizonygatják: gazdag palaolajkészleteinek köszönhetően néhány éven belül az USA lehet a világ vezető nyersolajtermelője.).
Az iráni atomprogramról kötött megállapodás csak olaj volt az elégedetlenség tüzére, amely szeptemberben kezdett el igazán lobogni, amikor Barack Obama amerikai elnök lefújta a Szíria elleni háborút. Szaúd-Arábia azóta különösen neheztel a Fehér Házra.
A Washington és az arab világ egy része között kialakult feszültség kapóra jött, sőt egyenesen kedvez Oroszországnak. Ezt a helyzetet arra igyekszik kihasználni, hogy visszaszerezze a Közel-Keleten elvesztett befolyásának egy részét. A közel- és közép-keleti térnyerésre, illetve befolyása növelésére törekvő Kremlnek mindez kiváló lehetőségeket kínál. Egyiptom is így került ismét a Kreml látókörébe. Amint az USA a katonai támogatások csökkentésével fenyegette meg Kairót (Mohamed Murszi elnök júliusi megbuktatása után), az orosz vezetés azonnal lépett. Előbb titokban, de néhány hete már küldöttséget menesztett Egyiptomba, amely – a Kairóban történelminek minősített látogatása idején – orosz rakétaeladásról írt alá szerződést. (Más forrás szerint a delegáció csak tárgyalt a fegyvereladásról, amelynek értéke kétmilliárd dollár.).
Nehéz nem észrevenni, hogy Oroszország már nem a Borisz Jelcin vezette, középhatalommá visszacsúszott óriás, hanem a kemény kezű és a magabiztos Putyin irányította – a kőolaj- és a földgázexporton megtollasodott – globális hatalmi tényező. Egy olyan ország, amely Kínával szövetkezve kemény ellenfelévé vált a magát a hidegháború győztesévé nyilvánító USA-nak. Úgy tűnik azonban, hogy csökken az Egyesült Államok nemzetközi befolyása, ezért Moszkvában és Pekingben mintha már a két- vagy inkább a hárompólusú világrendre készülnének.
Oroszország és Kína viszonya az utóbbi években a javulás látványos jeleit mutatja. Sokak szerint a két ország politikai együttműködésének bővülése gazdasági okokra vezethető vissza. Az idén júniusban például az olajipar történetének egyik legnagyobb – csaknem 270 milliárd dollár (!) – értékű szerződését írták alá, ennek értelmében Oroszország az évtized második felétől megduplázza kínai kőolajexportját.
Mások ugyanakkor úgy vélik: Moszkvát és Pekinget legalább annyi tényező választja el, mint amennyi összeköti, és közeledésük, illetve javuló kapcsolatuk megannyi közös taktikai érdeken alapul. Ezek legfontosabbika minden bizonnyal az amerikaiak világpolitikai – mindenekelőtt csendes-óceáni – befolyásának ellensúlyozása.
Moszkva élénk diplomáciai manővereit egyre idegesebben figyelik Washingtonban és Brüsszelben. Ennek ellenére alighanem még nincs egyezség sem az USA és az EU, sem pedig az uniós tagállamok között abban, hogyan lépjenek fel Oroszország erőteljes nemzetközi nyomulásával, sem államfőjének (autoriter) rendszerével szemben.
Az EU-nak egyébként is kicsi a mozgástere. A globális öntudat nélküli, ráadásul még mindig súlyos adósságválsággal küszködő unió nem sokat tehet, még ha pofont is kapott Moszkvától az ukrán uniós közeledés leállításával. Főleg azért nem hangoskodhat, mert ilyen válságos időkben különösen fontosak számára a piacok. Márpedig Oroszország az EU harmadik legfontosabb kereskedelmi partnere.
A válaszlépésekre elsősorban az USA lehet képes. Washington azonban nincs könnyű helyzetben, hisz ott van neki Kína is, amely a gazdasági világhatalom vezető pozíciójára pályázik, és mindent megtesz, hogy az USA-tól fokozatosan átvegye az első helyet. Az USA tehát el van foglalva pozíciójának megőrzésével. Valójában mi is zajlik globális szinten? Harc a világ újrafelosztásáért. Legalábbis Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint, aki még az év elején ismertette ezt a valószínűleg nem magánvéleményt. Mindenesetre magabiztosan mondta, hiszen Moszkva szava ismét számít a világban, így az EU-ban is.
