(Tudósítónk jegyzete)
Washington, júl. 19.
Sokan az emberiség legnagyobb eddigi teljesítményének tartják azt, hogy 40 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án az Apollo-11 holdkompja Neil Armstronggal és Edwin Aldrinnal a fedélzetén leszállt bolygónk égi kísérőjére. A valóság akkor érte utol először a tudományos-fantasztikus irodalmat. Mindaz, ami azóta történt a világűrben emberi gondolat megvalósításaként, csak halvány folytatásnak számít.
Miért!?
Talán éppen az emberi gondolatban van a hiba? Pontosabban annak hiányában... Hiányzik egy újabb vízió; olyan, ami minden akadály áthidalására ösztökélné a cselekvő fantáziát.
Persze olyanok is vannak, akik szerint az Apollo-11 is „mese a holdban”: szerintük az egész egy hidegháborús propaganda átlátszó kitalációja, ami soha nem történt meg. Egy hollywoodi stúdióban játszották el, vagy éppen egy amerikai sivatagban, csak azért, hogy elkápráztassák a világot és végre valamiben lepipálják a szovjeteket.
Az összeesküvés-elmélet hívei még ma is újabbnál újabb „bizonyítékokat” találnak elméletükre. Érdekes módon a legsúlyosabb „érvet” maguk a szovjetek nyújtották azzal, hogy soha nem ismételték meg az amerikai sikert. Pedig az űrhajózás első évtizede éppen arról szólt, hogy a két szuperhatalom egymást túllicitálva versengett a kozmosz meghódításáért. Amiben egészen 1969-ig a szovjetek meggyőző fölénnyel vezettek – és az utolsó amerikai űrrepülőgép közelgő nyugdíjaztatása után az oroszok 2010-től újra vezetni fognak, hiszen a NASA-nak két éven belül nem is marad módja embert juttatni a világűrbe orosz segítség nélkül.
Mi történik hát odafenn!?
Megkockáztatjuk azt a szigorú megállapítást, hogy „ugyanaz, mint idelenn”: hiányzik egy mindent túlszárnyaló vízió. Ennél az oknál fogva nem lehetséges megszüntetni az éhinséget és sok más olyan nyavalyát, amelyeket pedig megfelelő – és meglévő – anyagi plusz emberi erőforrások ráfordításával aránylag egyszerű módon ki lehetne küszöbölni.
Az amerikai holdutazás célja ugyanis nem annyira egy égitest meghódítása volt, hanem az Egyesült Államok felrázása új, fiatal és roppant közkedvelt elnöke által. Azzal a céllal, hogy a szovjet űrtechnológiai, oktatásügyi és atomfegyver-fölény legyűrésére mozgósítsa a II. világháborús győzelem után elkényelmesedett társadalmat.
John F. Kennedy 1961-ben szinte lehetetlen célt tűzött ki népe elé, de olyan erőteljes ambícióval tette azt, hogy minden aggály és ellenvetés eleve kudarcra ítéltetett. Akkor sem értették az emberek jobban, mint most, hogy miért kellene meghódítani a világűrt. De adott volt a cél, és meg lehetett hozzá teremteni a lendületet.
Az USA mai pénzértékben kifejezve 150 milliárd dollárt költött az Apollo-programra mindössze 8 év alatt. A NASA jelenlegi költségvetése messze eltörpül ennek az összegnek az évi részlete mellett is, pedig a következő logikus ambíció, például egy Mars-utazás, ennek a többszörösébe kerülne.
Megint jöhetnek a szkeptikusok, hogy mire jó az ilyen csillagászati összegeknek a csillagokba való kilövöldözése.
Csakhogy mindaz a tudás és technológia, amit az űrkutatás támogatásával gyűjtött össze az emberiség, ma sokkal-sokkal többet ér, mint a ráfordított összeg. A sikeres és nemes célokért történő társadalmi mozgósítás értékét pénzben ki sem lehet fejezni.
Sikerülhetett, mert „bátrak voltak, akik mertek” – álmodni, alkotni és repülni, egy magatehetetlen „papírhajóval” a végtelen világmindenség hullámaiba elrugaszkodni.
Mikor tud majd az emberiség újra ilyen fantasztikus mesét álmodni!?
