Teodoro Obiang Nguema Mbasogo brutális diktátor, de szerencsés ember. Már 1979 óta irányítja (igaz vaskézzel) az Egyenlítői-guineai Köztársaságot, Afrika egyik leggazdagabb országát. Az államfői hivatal élén eltöltött több mint harminc munkaévével – a királyi uralkodóházak egyik-másik koronás sarját leszámítva – ő a leghosszabb ideje hatalmon levő világi elnök. Ő korunk uralkodási rekordere, de ezzel nem éri be. Nevét mással is be szeretné írni a történelembe, amely 2004-ben majdnem megtréfálta. De csak majdnem. Maroknyi zsoldos meg akarta fosztani hatalmától, ám már a távoli Zimbabwe fővárosában, Hararéban lekapcsolták őket.
Teodoro Obiang megúszta az ellene szőtt akkori összeesküvést. A történtek óta azonban nagyon óvatos és szinte mindenkivel bizalmatlan. Valakik nemrég (állítólag) ismét szövetkeztek ellene.
Ezt az állapotot azonban nem hajlandó tovább tűrni, inkább költözik. Többedmagával. El akarja költöztetni az egész fővárost, Malabót az ország – általa biztonságosnak vélt – keleti részébe, az őserdők mélyére.
Malabo egy szigeten fekszik, jó messzire a nyugat-afrikai ország szárazföldi részétől. Teodoro Obiang szerint az a fő baj a várossal, hogy a tengerről gyorsan rajta lehet ütni az elnöki rezidencián, ami ugye senkinek se jó. Sem neki, sem a népének, amely 2009-ben óriási (csaknem 95,5 százalékos) többséggel ismét újraválasztotta, hét évre. Ha rajta áll, a 650-700 ezer lakosú kis ország a következő elnökválasztáson ismét neki szavaz majd bizalmat.
A 70 éves Obiang ezért semmiképp sem szeretne még egy, ellene irányuló életveszélyes támadást megkockáztatni. Különösen nem olyat, amelyet a tenger felől érkező ismeretlen lázadók kíséreltek meg a közelmúltban a malabói palotája ellen.
Ezért eldöntötte: az ország keleti felében, Oyalában új fővárost építtet. Külföldi szakemberekkel és munkásokkal.
A munkálatok máris gőzerővel folynak. Az őserdő egy részét is kiirtották, hogy bőven legyen hely az ország új adminisztratív központjába telepítendő állami intézményeknek és a csaknem 200 ezer lakosnak. Oyalában oktatási, művelődési és egyéb fontos közösségi intézmények is helyet kapnak majd.
Afrika legambiciózusabb és legdrágább építkezőhelyén már javában folyik egy hatalmas egyetemi központ alapozása és a mellette helyet foglaló impozáns könyvtár építése. A spanyol Vicente Cabrera főmérnök, az egyetemi centrum építésének vezetője el van ragadtatva a projektumtól. Főleg attól, hogy annyit költ, amennyit csak akar, s álmainak épületeit húzhatja fel.
A több milliárd dollár értékűre becsült grandiózus építkezésből természetesen nem maradhatnak ki a pihenést és a szórakozást szolgáló létesítmények, komplexumok sem. A luxus ismérvének számító hatalmas golfpályáról sem feledkeztek meg a tervezők. Már a helyét is kijelölték, miután külföldi munkások teljesen letarolták a korábban ott burjánzó őserdőt.
A természetpusztítás révén bőven lesz hely az ideérkező vendégeknek és turistáknak. Nekik 450 szobás fényűző szállodát építenek a leendő Igazság sugárúton, gyógyfürdővel, színházzal és konferenciateremmel. A szállodát, ahogyan a fővárost is, hatsávos autópályán lehet majd megközelíteni, amelynek egy szakasza már elkészült, a többi még várat magára. A trópusi országban egyébként az utasok egyelőre főként hepehupás és kátyús utakon közlekednek.
Az építőanyag és minden egyéb kellék szintén ezen a nyomorúságos úthálózaton érkezik az isten háta mögötti helyszínre. Minthogy az elnöki program megvalósítására a pénz számolatlanul áll rendelkezésre, az építkezők szinte mindent külföldről szereznek be. Még az élelmet is a szomszédos Kamerunból szállítják a dzsungelbeli fővárosba.
A világvégi helyszín valósággal rabul ejtette az elnököt, aki épp azért szemelte ki Oyalát az új fővárosnak, mert mindentől távol esik. Meggyőződése szerint még a gonoszoktól is, akik esetleg az életére törhetnének. Úgy véli, hogy ez biztonságos vidék. S a biztonság mindent megér. Neki és népes családjának is, amelynek tagjaival évtizedek óta irányítja, felügyeli és – bírálóik szerint – alaposan ki is zsákmányolja az országot.
Az elnök személyes és általános biztonság iránti vágyakozása nem előzmények nélküli. Arrafelé nincsenek biztonságban az államfők. Sok afrikai vezetőt buktattak már meg puccsal. A szerencsésebbek élve megúszták a „kalandot”, a pecheseket kivégezték. Teodoro Obiang is az utóbbi módszerrel szabadult meg nagybátyjától. Nem sokkal azután, hogy a véreskezű diktátor-elnök rokont – katonái segítségével – 1979-ben letaszította a trónról, s maga ült bele.
Azóta nem tűr politikai ellenfeleket. Gyanakvó az egész világgal szemben, s ha lehet, bebörtönöztet mindenkit, akiről azt gyanítja, hogy veszélyeztetheti a hatalmát.
Üldözési mániában is szenvedhet. Különösen 2004 óta, amikor az első – veszélyesnek tűnő – akciót indították megbuktatására, de a művelet még Zimbabwéban megbukott. Az akkori szervezkedés mögött komoly hatalmak állhattak, hiszen a még ma is homályos események egyik pénzelője Mark Thatcher, a korábbi brit konzervatív miniszterelnök-asszony, Margaret Thatcher fia volt. Obiang elnök nemrég azt állította, hogy a brit, a spanyol, a dél-afrikai és az amerikai titkosszolgálatok és vélhetően kormányok keze is benne lehetett az ellene irányuló 2004-es aljas szervezkedésben.
Újabban amiatt bosszankodik Egyenlítői-Guinea diktátora, hogy idősebb fiát, a 42 éves nőcsábász Teodorót zaklatják a francia és az amerikai hatóságok. Teodoro nagy becsben van otthon, hiszen a diktátor apuka nemrég alelnökké léptette elő. Az efféle hatalomgyakorlás és országirányítás nem szokatlan ebben a parányi államban, amelynek két hivatalos nyelve is van: a spanyol és a francia.
Obiang elnök ugyanis családi vállalkozásban vezeti az országot. Ez azt jelenti, hogy minisztereinek csaknem a fele családtag. A diktátor szerint annyira becsületes családról és kormányról van szó, hogy az még a lakosság életszínvonalát is növelte, és javította az ország infrastruktúráját is.
A statisztikák valóban azt mutatják, hogy Egyenlítői-Guineában rendkívül jól él a lakosság; Afrikában és világviszonylatban itt kiemelkedően magas az életszínvonal. A valóság azonban egészen más: miközben az egy főre eső nemzeti jövedelem – papíron – már 45 ezer dollár, a lakosság kétharmada szegénységben él. A pénz és a vagyon legnagyobb része felett a diktátor családja rendelkezik.
A pénz pedig csak úgy dől a házhoz. A bevétel szinte évről évre nő. A 2008-as világgazdasági válság meg sem érintette az országot. A pénz elsősorban a kőolajeladások fokozatos növeléséből ömlik az államkasszába. Kőolajból pedig nagyon sok van.
Egyenlítői-Guinea méretéhez képest az országban 1995-ben hatalmas kőolaj- és földgázkészleteket fedeztek fel. A kitermelés azóta folyamatos, és az ország gazdasága is fokozatosan fejlődik. A korrupció gépezete szintén jól működik, hisz a külföldi olajtársaságok és más cégek is fizettek, mint a katonatiszt a koncessziós és egyéb (előny)jogok megszerzéséért.
A zsebbe fizetett összegek és a kőolajeladásból származó bevételek jó része Obiang elnök és családja kasszájába kerül(t). Ez a fő akadálya Egyenlítői-Guinea átfogó fejlődésének és a lakossági életszínvonal tényleges javulásának, növekedésének. A népnek alig csurran-csöppen valami; a választók legnagyobb része napi bő egy dollárból tengődik.
A diktátorfamília bevételei ugyanakkor folyamatosak, hiszen könnyen kitermelhető és elszállítható kőolajból van bőséggel (a készleteket 1,77 milliárd hordóra becsülik), s az eladás is zökkenőmentes. Olyannyira, hogy az USA már ettől az afrikai országtól szerzi be olajimportjának a negyedét; ez a mennyiség már több, mint amennyit a Közel-Keletről vásárol.
