Nyolc órát poharazgatott a Kremlben a II. világháború kellős közepén, 1942 augusztusában Joszif Viszarionovics Sztálin szovjet diktátor és illusztris vendége, a heves antikommunizmusáról is ismert Sir Winston Churchill brit miniszterelnök. Ennyi idő épp elég volt nekik, hogy a sárga földig leigyák magukat, természetesen azután, hogy józanabb pillanataikban kimerítő tárgyalást folytattak a Hitler elleni közös harc folytatásáról.
A találkozónak ez a fura epizódja eddig teljesen ismeretlen volt a közvélemény számára. A napokban került csak nyilvánosságra. A kissé hosszúra nyúlt iszogatás tényét ugyanis szigorúan titkos információként kezelték. A dokumentumot, amely beszámol a Kremlben történtekről, a brit miniszterelnöki hivatal – jól eldugott – páncéltermében őrizték azokkal az ugyancsak bizalmas iratokkal együtt, amelyeknek titkosságát szintén a napokban oldották fel.
Az illetékesek csaknem ötszáz szupertitkos aktát hoztak nyilvánosságra. A ritka esemény alkalmából megszólalt Patrick Salmon, a brit külügyminisztérium vezető történésze is. Kijelentette: az iratok felbecsülhetetlen forrásként szolgálnak az érdeklődők számára. Szerinte a dokumentumok egyedülálló betekintést nyújtanak abba a miliőbe is, amely a brit kémszolgálatot övezte a II. világháború idején, majd a hidegháború első éveiben.
A terjedelmes gyűjtemény különböző témákat ölel fel. Találni benne adatokat a háborús hadműveletek kezdeti szakaszáról, az ellenséges rejtjelező rendszer megfejtéséről, a szovjetek kémtevékenységéről és kommunista propagandájukról, sőt a brit titkosszolgálatok háború utáni átszervezéséről is.
A miniszterelnöki hivatal páncélteremében rejtegetett archívum olyan titkos volt, hogy a legtöbb brit kormánytisztviselő sem tudott róla. Ezért amint megszüntették a titkosságát, azonnal kíváncsiak hada kezdte lázasan böngészni az irathalmazt.
Így derült fény Sztálin és Churchill 1942. augusztusi közös iszogatására, amelynek több pikáns eleme is akad. Ezeket Sir Alexander Cadogan külügyi államtitkár, az akkori brit (birodalmi) külpolitika egyik meghatározó személyisége örökítette meg az utókornak. A politikus szerint a szeszes italt, különösen pedig a whiskeyt mindig is kedvelő Churchill – a sokadik pohár után, jó kapatosan – szörnyetegnek nevezte a szovjet kommunista vezért.
Nem tudni, miért, de való igaz, hogy a Kremlben hajnali háromig elhúzódó ominózus italozás részeként – a helyi szokásoknak megfelelően – Sztálin (részegen) terjedelmes előadásokat tartott kommunista rendszerének előnyeiről, a szovjet emberek bátorságáról és elszántságáról. Sokkal később Churchill „ostoba hazugság”-nak nevezte, hogy (szintén az alkohol befolyása alatt álló) ivócimboráját szörnyetegnek nevezte volna az 1942-es moszkvai találkozójukon.
Az iratcsomók egyikéből az is kiderül, hogy a háború után, amikor már Moszkva és London ellenséggé vált, milyen erőfeszítéseket tett a brit kormány a kialakult helyzet fenntartásáért. London és az 1948-ban kormányzó brit Munkáspárt minden erejével azon volt, hogy a kelet-európai országok ne lázadjanak fel a szovjet uralom ellen, amely alá 1945 után kerültek. Ezekkel a lépéseivel London szembeszállt a világhatalmat éppen átvenni készülő (szövetséges) Egyesült Államokkal, amely abban volt érdekelt, hogy a leigázott kelet-európai országok konfrontálódjanak a Nyugat fő ellenségének tartott Szovjetunióval.
A háború utáni brit kormányzati lépéseket utólag azzal indokolta a Munkáspárt, hogy minden áron el szerette volna kerülni egy újabb háború kirobbanását (Európában). Ezért inkább jobbnak látta, ha Sztálin és a Szovjetunió „kegyeire” bízza a kelet-európai országokat, amelyeknek jó része egyébként is Hitler szövetségese volt.
Mindazonáltal London továbbra is ferde szemmel nézett Moszkvára. Erre utal az a feljegyzés is (az eddig titokban tartott papírok közül), mely szerint a brit titkosszolgálat az 1940-es évek második felében kész lett volna „prominens szovjet személyiségek és más kiválasztott egyének elrablására, sőt megsemmisítésére is”. Clement Attlee kormányfő és külügyminisztere, Ernest Bevin (1947-ben) még elutasította az ötletet. Később azonban meggondolta magát a brit kormány, és engedélyezte a hírszerzésnek (MI6) a „likvidálások” végrehajtását is. Az MI6 ez irányú felhatalmazása (akkor) egészen az 1950-es évek derekáig volt érvényben.
