Kontinensünkön mindenki örülhetne annak, hogy Oslóban az illetékes és független norvég bizottság a minap egyhangúlag az Európai Uniónak ítélte oda az idei Nobel-békedíjat. Mégsem ujjong mindenki. A fogadtatás – enyhén szólva is – vegyes. Egyesek az európai eszme sikerét, győzelmét ünneplik, mások gyalázatról, szégyenről beszélnek. Sőt, némelyek el sem akarják hinni a döntést.
A kétkedők és bírálók közül sokan nem is értik teljesen a díjazott javára felhozott bizottsági indoklást. Azt az érvelését sem, miszerint a világ legtekintélyesebb elismerése – amelyet a béke megőrzéséért ítélnek oda – azért jár az EU-nak, mert hatvan évig meghatározó szerepet játszott Európa békés fejlődésében. Abban, hogy Európa „a béke kontinensévé váljon”.
A NATO-tag Norvégia, amelynek lakossága (referendummal) már kétszer (!) is elutasította a belépést az EU-ba, nagyon messze van a Balkán-félszigettől. Valószínűleg ez lehet a fő oka annak, hogy ott, Északon az 1990-es években nem hallatszott a délszláv térséget pusztító háborúk zaja. S még mindig nem jutott el oda annak híre, hogy a titói Jugoszlávia területén az 1945 utáni Európa legborzalmasabb, legvéresebb és legtragikusabb „eseménysorozata” zajlott, amely előtt Norvégia és az EU (elődje) évekig tehetetlenül állt. Sem az az információ, hogy a 21. század legelején a békekontinens déli csücskében „miniháború” dúlt Macedóniában.
Mindezek a szörnyűségek valahogy nem illeszkednek abba az érvrendszerbe, amelyre hivatkozva a békedíjat odaítélő Nobel Bizottság kiválasztotta a győztest. Ha a testület az egykori Jugoszláviát is Európa részének tartotta, nehezen érthető, hogyan tudta összeegyeztetni a balkáni vérzivataros éveket a kontinens békés fejlődésével.
Az sem világos, hogy a békét építő EU helyett miért az Egyesült Államokban kellett lezárni a közös megegyezésre képtelen egymást öldöklő délszlávok legbrutálisabb fejezetét: az 1991 és 1995 között dúlt boszniai háborút. Netán azért, mert csődöt mondott volna az unió közös, de korántsem egységes kül- és biztonságpolitikája? Esetleg azért, mert az EU(rópa)-politikát alakító hatalmak – Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – közötti alapvető érdekellentétek miatt erőtlenek és hatástalanok voltak Brüsszel diplomáciai erőfeszítései?
Az európai békeprojektum megerősítéséért, valamint „a demokrácia és az emberi jogok kiteljesedéséért” tett uniós erőfeszítések tiszteletre méltóak. Mégis felvetődik a kérdés: vajon ez a békeigyekezet tényleg annyira lekötötte az EU-t, hogy a délszláv térség háborúinak megfékezésére csak annyi ereje volt, amennyit akkor felmutatott?
Nagyon sokan hiszik úgy az EU-ban, s másutt is, hogy ennél vélhetően többre is futotta volna. Mások azt gyanítják, hogy az uniónak és több befolyásos országnak abban az időben sokkal fontosabb dolga is akadhatott.
Ilyen lehetett Moszkva kelet-európai exkommunista csatlósállamainak kifosztása (1989-től) és a Szovjetunió feldarabolása (1991-ben), majd osztozkodás a zsíros falatokon. Ez valóban békésen ment. Csupán az elszegényedett kelet-európai országok és a szovjet utódállamok hasznot hozó gazdasági ágazatainak (pl. iparának) és a koncessziós jogoknak a felvásárlását kellett elvégezni.
Az EU(-előd) a háborúba süllyedt jugoszláv köztársaságokról sem feledkezett meg. Béketanácskozásokkal, rendezési tervekkel, kérészéletű tűzszüneti megállapodásokkal, ígéretekkel, fenyegetésekkel, szankciókkal, lejárathoz közeli szavatosságú gyógyszerekkel és – az ENSZ-tiltás ellenére (illegálisan beszerzett) – gyilkos eszközök eladásával több uniós ország is segített nekik. Meg megfelelő felhatalmazással és kellő katonai erővel nem rendelkező békefenntartókkal, akiktől a lakosság sokszor kapott segítséget, de még többször hiába remélte a védelmet.
A békedíjat odaítélő Nobel Bizottság alighanem nem sokat foglalkozott ezzel. S talán azzal sem, hogy az EU vezető hatalmainak érdek(ütközés)ei a volt Jugoszláviában mennyiben járulhattak hozzá a háborúhoz. Ahhoz a százmilliárd dollár anyagi kárt is okozó pusztításhoz, amelyben legalább 150 ezer ember meghalt, félmillió megsebesült, tartós fizikai vagy lelki károsodást szenvedett, és Norvégia lakosságával számával (közel 5 millió) megegyező személy menekült el otthonából.
A bizottság inkább az Ókontinens többi részének békéjére összpontosított, hogy végül a 231 jelölt közül az uniót válassza. Lenyűgözve ezzel az EU-t alapító és annak máig tengelyét alkotó országok korábbi és jelenlegi vezetőit, akik boldogan, meghatottan és megtisztelve vették tudomásul az oslói díjat.
Angela Merkel német kormányfő szerint „csodálatos döntés” született. José Manuel Barroso, az EU-kormánynak tartott Európai Bizottság elnöke és Herman van Rompuy, az egyik fő uniós testület, az Európai Tanács elnöke örömódázott, s megígérte: az EU továbbra is a béke és biztonság támogatója marad. Mások is ünnepeltek Brüsszelben, ahol öntömjénezésben és látványos gesztusokban sem volt hiány.
Az elégedett uniós hangok után mind több ellenvélemény jelenik meg a Nobel-békedíjjal kapcsolatban. Norvégiából záporoznak a bírálatok, és másutt is egyre erősödnek a negatív felhangok. Václav Klaus euroszkeptikus cseh államfő „nem hitt a fülének”, amikor eljutott hozzá a hír, amelyet menten a vicc kategóriájába sorolt. A volt lengyel elnök, Lech Walesa is „meglepődött és kiábrándult” a díjazott nevének hallatán.
Több szigetországi politikus szintén kikelt magából, amikor megtudta, mi történt az euróövezeti tüntetésektől és véres zavargásoktól is távoli Oslóban. Nigel Farage, az Európai Parlament brit képviselője nevetségesnek és „igazi szégyennek” bélyegezte a döntést. Szerinte ez csorbítja a Nobel-díj hírnevét. A brit euroszkeptikus, Martin Callanan, aki ugyancsak az EU-parlament tagja, már első nyilatkozatában „megkésett áprilisi tréfának” minősítette az oslói Nobel Bizottság határozatát.
