Mit kereshetett az újraválasztása utáni első hivatalos külföldi körútján Barack Obama amerikai elnök egy ázsiai országban, amelynek még a neve sem biztos és ahol korábban egyetlen elődje sem járt? Egyesek Burmának, mások Mianmarnak hívják ezt az országot. Akadnak olyanok is, akik csak a világ legkorruptabb államaként ismerik, ahol egy éve katonai junta ellenőriz egy polgári kormányt. Korábban pedig a katonák – fél évszázadnál is tovább – vasmarokkal irányították az egész országot; tartották rettegésben és teljes elszigeteltségben a világtól.
A katonai-polgári hibrid demokrácia iránti rokonszenvének hét eleji kinyilvánítása alighanem csak ürügy volt. Obama ugyan támogatásáról biztosította a megindult reformokat és a demokratikus kibontakozást a délkelet-ázsiai országban, sőt 170 millió dollár amerikai segítségről is szó esett, látogatásának vélhetően más célja is lehetett.
Az állam és az azt irányító kommunista párt élén zajló átfogó vezetőcserékkel elfoglalt Kínában talán biztosra is veszik az utóbbi feltételezést. A protokollárisnak semmiképp sem nevezhető burmai látogatás ugyanis azt volt hivatott demonstrálni, hogy Obama új, hosszú távú külpolitikája elsősorban Ázsiára és a Csendes-óceán (ázsiai) térségére fog összpontosítani. Közben pedig mindent el fog követni, hogy – a régióbeli és globális vetélytársát – Kínát a saját háza táján (is) sakkban tartsa.
Az amerikai elnök már vasárnap – három délkelet-ázsiai országot érintő, szerdán befejezett látogatásának első állomásán – Thaiföldön kifejtette: az ázsiai-csendes-óceáni régiót a világ „leggyorsabban fejlődő” részének tartja. Egy olyan régiónak, amely erőteljesen fogja befolyásolni a 21. század biztonságát és fejlődését.
Erre pedig katonailag és gazdaságilag is fel kell készülni, gondolhatnák az Obama-beszédet elemzők. Így vélekedhet az USA és Kína is. Előbbi, mint a világ, utóbbi (egyelőre) inkább az ázsiai és afrikai kontinens meghatározó nagyhatalmaként. Kína ambíciói azonban sokkal erőteljesebbek és túlmutatnak jelenlegi világpolitikai és gazdasági pozícióján.
Terjeszkedési törekvései az ázsiai térségben, illetve az ottani vezető szerepének a megerősítése már területi vitába sodorta több szomszédjával. Így, a Fülöp-szigetekkel, Japánnal és Vietnammal, amelyek Washington (kiszemelt) szövetségesei Ázsiában. Ahogyan Obamáék reményei szerint Burma és Kambodzsa is fokozatosan azzá válhatnak.
A szomszédok egyikével-másikával kialakult zajos tengeri konfliktusai (szigetvitái) ellenére Peking rendre a kétoldalú és nemzetközi vitás kérdések békés megoldása mellett foglal állást. Ázsia csendes-óceáni részének több példája alapján mégis úgy tűnik, hogy a békés megoldás helyett Peking egyelőre inkább a fenyegetőzéseket és olykor a katonai erő fitogtatását részesíti előnyben szigetvitái „rendezésénél”.
Kétségtelen, hogy a katonai erő demonstrálása nyomatékot adhat Peking tárgyalási pozícióijának. De az is nyilvánvaló, hogy a hadseregére a kínaiaknál közel hétszer annyit költő USA ezt nem akarja annyiban hagyni. Washington katonai tevékenysége a Csendes-óceán körzetében egyre élénkebb. Az Obama-kormány nemrég azt is jelezte: 2020 végéig már az USA tengeri flottájának 60 százaléka állomásozik majd az említett térségben. Tíz százalékkal több hadihajó, mint jelenleg.
Mindez arra utal, hogy Obama ázsiai stratégiájának a felemelkedő és az USA érdekeit mindinkább veszélyeztető Kína lesz a központi eleme. Pontosabban Kína egyre nagyobb ázsiai befolyásának az ellensúlyozása és növekvő globális ambícióinak fékezése. Jó esetben térnyerés (Kína rovására) és a saját befolyás növelése. Mindenekelőtt a Csendes-óceán ázsiai részében és Kína (tő)szomszédságában.
Burma e stratégia kiváló példája és terepe lehet. Az Egyesült Államok ebben az országban is meg akarja vetni a lábát. Főleg azok után, hogy az utóbbi időben Burma kapcsolata fellazult, s talán meg is romlott Pekinggel, amely évtizedekig támogatta a brutális katonai uralmat a szomszédban.
Obama Délkelet-Ázsia útja a világ első (USA) és második (Kína) gazdaságának vetélkedéséről és egyre kiélezettebb versenyéről szólt. Egyik állomása lehetett az egész földkerekségen átívelő és már régen megkezdett amerikai–kínai maratoni futásnak.
Annak a versenynek, amely akár 42 évig is tarthat, mire célba ér a győztes. De az is lehet, hogy csak fele annyi ideig. Sokan már most arra fogadnak, hogy Kína nyeri a versenyt.
Ettől tarthat Obama és csapata is. Ezért igyekszik mindent megtenni, hogy az USA javára módosuljon a jelenleg Kína diadalával számoló végeredmény.
A világpolitika és -gazdaság két fő riválisa ugyanakkor (egyelőre) szorosan együttműködő partner is. Sőt, kölcsönösen egymásra vannak utalva. Gazdaságuk nagy mértékben függ egymástól. Ráadásul az USA legnagyobb külföldi hitelezője éppen Kína.
Nagy kérdés, hogy az új piacokért, nyersanyag- és energiaforrásokért, illetve a világelsőségért folyó egyre dinamikusabb és kíméletlenebb versenyben miként, s főleg meddig lehet megőrizni, egyensúlyban tartani az együttműködést. Az sem mellékes, meg tudja-e Washington és Peking akadályozni, hogy kettejük viszonya idővel ellenségessé váljon.
