Kolumbusz, majd az utána Latin-Amerikába özönlő véreskezű hódítók aligha gondolták, hogy a térség államainak kizsákmányolásából meggazdagodó európai megbízóik és támogatóik egyszer majd az általuk évszázadokon keresztül fosztogatott és kiszipolyozott kontinens kegyeiért esedeznek. A hajdan lenézett alattvalók leszármazottaitól kérnek segítséget. Pedig jelenleg épp ez történik.
Bő ötszáz év után fordult a kocka: a volt gyarmattartó Portugália és Spanyolország szorul rá az általuk egykor irányított országok támogatására. Madrid és Lisszabon legfelsőbb vezetői ezt nyíltan be is ismerték a főként spanyol és portugál nyelvű országok minap véget ért 22. találkozóján, az ibero-amerikai csúcson.
Az évenkénti csúcstalálkozó az exgyarmatosítók (Spanyolország és Portugália), valamint egykori latin-amerikai és karibi gyarmataik, 19 független állam közötti együttműködés, kapcsolatépítés és párbeszéd fórumaként működik.
Kisebb-nagyobb sikerrel. Tavaly nagyon szerény volt az érdeklődés. Az idén már többen kapcsolódtak be a spanyolországi Cádizban tartott csúcstalálkozó munkájába.
Igaz, sok ország – így Argentína, Guatemala, Kuba, Nicaragua, Paraguay, Uruguay és Venezuela – vezetője ezúttal is távol maradt. Jelen volt viszont Brazília első elnöknőjeként Dilma Rousseff. Ő saját fülével hallhatta, amint a spanyol király, őfelsége Juan Carlos, a latin-amerikai zsákmányszerzéseket támogató madridi uralkodók kései utóda a volt gyarmatok segítségét kéri súlyos válságba süllyedt országának megsegítéséhez.
Kérését valószínűleg le kellett fordítani a brazil elnök asszonynak. A hasonló tartalmú portugál üzenetet, amelyet az Ibériai-félsziget másik, kisebbik államának legfelsőbb vezetői tolmácsoltak a Cádizban egybegyülteknek, már nem kellett átültetni Dilma Rousseff anyanyelvére.
Brazíliában ugyanis a portugál a hivatalos nyelv. Éppen a volt spanyol és a portugál királynak köszönhetően, akik 1494-ben elsőként osztották fel az Európán kívüli világot érdekövezetekre. Brazília akkor – pápai áldással is nyomatékosított szerződésük értelmében – a portugáloké lett, Latin-Amerika sok más országa viszont a spanyoloké. A különleges és hivatalos kapcsolatok az Ibériai-félsziget két állama és Latin-Amerika között tehát a 15. század vége óta épülnek.
Amióta a kontinens országai elnyerték a függetlenségüket, a spanyolok az 1980-as és 1990-es években ismét megpróbálkoztak pozíciójuk megerősítésével a térségben. Az újrahódítási kísérlet jónak bizonyult, de a művelet már nem népirtással, fosztogatással és rombolással történt. Ellenkezőleg. A jó haszon reményében dúsgazdag spanyol vállalkozók Latin-Amerikában hatalmas összegeket fektettek be több gazdasági ágazatba.
A kontines azóta fokozatosan megerősödött és a – világot sújtó gazdasági és pénzügyi – válság ellenére az utóbbi években gyorsan fejlődött. Miközben Európa, az USA és Kína egyre inkább megsínyli a válságot, a latin-amerikai országok jó részében folyamatosan nő, néhol pedig virágzik a gazdaság.
Az idén átlagosan 3,2 százalékos gazdasági növekedésre lehet számítani, jövőre 4 százalékosra. Azért csak ilyen szerény teljesítményre, mert a világ más térségeit sújtó problémák és gazdasági bajok rossz hatást gyakorolnak Latin-Amerikára és a karibi térségre is.
Spanyolország és Portugália különösen nehéz helyzetben van. Az idei recesszió után jövőre is gazdasági visszaeséssel kell megküzdeniük. Portugália 2011 óta külső hitelből tartja fenn az államot, Spanyolország még csak a bankjainak kért külföldi pénzügyi segítséget.
Mindkét országban rengetegen vesztették el állásukat, és a tőke is menekül tőlük. A spanyoloknál 25,5 százalékos a munkanélküliség (a legmagasabb az EU-ban), a portugáloknál „csak” 16 százalékos, eközben a latin-amerikai munkanélküliség átlagosan 6,5 százalék.
Az Ibériai-félszigeten kialakult súlyos helyzet miatt már legalább egymillió spanyol távozott a jobb megélhetés és a munka reményében Latin-Amerikába, a volt gyarmatországok valamelyikébe. Portugáliában is hasonló folyamatok zajlanak le. Ráadásul Lisszabon még az olajban gazdag volt gyarmata, Angola felé is kacsingat. A délnyugat-afrikai országba több tízezer portugál vándorolt ki az utóbbi néhány évben, az angolai elit pedig az ibériai országban (energiacégekbe, bankokba, vállalkozásokba és luxusingatlanokba) fekteti be dollármilliói egy részét.
Közben az Atlanti-óceán „latin” oldaláról nem nagyon igyekeznek sem a magánszemélyek, sem a komoly (nagy)vállalatok Spanyolországba vagy Portugáliába. Sőt odaátról furcsállják a madridi és a lisszaboni válságkezélés módját, amely elsősorban a kormányzati kiadások csökkentésére, a megszorításokra összpontosít. Az ibero-amerikai csúcson szóvá is tették ezt, és azt ajánlották Madridnak, hogy tanulmányozza a latin-amerikai országok tapasztalatait, amelyeket a válságmegoldásban szereztek az 1990-es években.
A latinos válságkezelési technika elsajátítása talán segíthet, de amíg bele nem jönnek, a spanyolok inkább azt szeretnék, ha az egykori gyarmatok már most segítenének. Egyrészt úgy, hogy megrendeléseket adnak spanyol és portugál cégeknek, másrészt úgy, hogy beruháznak a termelésbe az Ibériai-félsziget két lerongyolódott és külső támogatásokért kilincselő országában.
Maga a spanyol uralkodó sem restellt – szép szavakkal – segítséget kérni az egykori alattvalók utódaitól katasztrófába sodródott országának. A mára teljesen elszegényedett, exgyarmattartó Spanyolország nevében a korábban rivális Portugália érdekövezétéhez tartozó, de mára Latin-Amerika vezető hatalmává terebélyesedő Brazíliát sem restellte megszólítani ez ügyben.
Tette mindezt abban a délnyugat-spanyolországi Cádizban, ahonnan hajdanán – királyi jóváhagyással – tömegével indultak a hajók az Újvilágba, fedélzetükön hódítókkal és gyarmatosítókkal. Cádiz ma is hangulatos tengerparti város, amelyet jelenleg is nagyon sokan elhagynának. De nem kalandvágyból vagy a latin-amerikai Eldorádó mesés aranykincséért.
Sokkal inkább a puszta megélhetésért, egy állásért. Cádizban ugyanis – Juan Carlos király uralkodásának 38. esztendejében – még spanyol viszonylatban is kirívóan magas a munkanélküliség.
