Néhány éve még török–szíriai katonai gyakorlatokat is tartottak, az utóbbi időben viszont már több valódi „harci érintkezés” volt a 900 kilométeres közös határszakaszon.
A halálos áldozatokat is követelő – szíriai oldalról kiprovokált – fegyveres incidensek miatt fokozott készültségbe helyezték a török hadsereget, amely a második legnépesebb a NATO-ban. A nyugati katonai szövetség pedig – Ankara kérésére – nemrég beleegyezett abba, hogy Patriot légvédelmi rakétaelhárító rendszereket telepítsen Törökország szíriai határának közelébe.
A két ország korábbi kiváló kapcsolata ellenségessé vált. Jelentős gazdasági érdekeltségei miatt Ankara sokáig Bassár el-Aszad damaszkuszi rezsimjének a támogatója volt a 2011-ben kirobbant szíriai belháborúban.
A jószomszédi viszony tavaly nyáron romlott meg. Recep Tayyip Erdogan török kormányfő 2011. júniusi újraválasztása után Ankara szembefordult Damaszkusszal. Felfüggesztette az együttműködési megállapodást Szíriával, pénzügyi szankciókat vezetett be az ország ellen, s megtiltotta fegyverszállítmányok eljuttatását a kormányerőknek.
A fordulat óta Törökország a szíriai rendszer ellen harcolókat támogatja, fegyverrel és más módon is. A szíriai ellenzék pedig rendszeresen találkozik határ menti török településeken.
Szíria ügyében Ankara 2011 közepétől kezdve összehangolja politikáját az Aszad-rezsim bukását támogató USA-val és az EU-val. Törökország szerepvállalása mindinkább felértékelődik a Nyugat szemében. Nem így az Aszadot támogató Oroszországban. Vlagyimir Putyin orosz elnök ezt december elején Ankarában is kifejtette, amint azt is, hogy Moszkva – tekintettel térségbeli geostratégiai érdekeire – nem nézné jó szemmel a török katonai beavatkozást Szíriában, a NATO oldalán.
A 78 millió lakosú Törökország az utóbbi tíz évben regionális középhatalommá vált. Politikai és gazdasági befolyása egyre nagyobb és kiterjedtebb a Közel-Keleten. Az új pozíció kivívása a mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Párt (AKP) 2002-es törökországi hatalomra jutása után történt, ami dinamikus külpolitikával és gazdasági szárnyalással párosult.
A 2010 végén Tunéziában kezdődött, arab tavasznak nevezett – az USA és szövetségesei forgatókönyve szerint végrehajtott – diktátorbuktató belharcok újrarajzolták az egész régió politikai térképét. Egy új Közel-Kelet van születőben. Bár a folyamat, amint Szíria és Egyiptom példája is igazolja, még nem ért véget, mégis felcsillantotta a demokratizálódás és a piacgazdasági átalakulás reményét. Az arab tavaszt követő események ugyanakkor azt is bebizonyították, hogy sem az érintett országok lakossága, sem a diktátorbuktató tömegmozgalommal hatalomra került új rendszerek nem akarnak nyugati típusú demokráciát.
Az arab tavaszt megélt és még mindig útkereséssel foglalatoskodó országok azonban nem bánnák, ha valaki segítené demokratikus fejlődésüket és gazdaságuk átalakítását, megreformálását. Bár Ankara a Közel-Keleten az iszlám és a modernizáció sikeres ötvözőjének számít, a török belpolitikai berendezkedést eddig nem fogadták el mintaként az arab tavasz országai.
Sokan közülük mégis vonzónak tartják a török modellt. Törökország ugyanis az egyetlen muszlim demokrácia és piacgazdaság a régióban, amelynek példáját szívesen követnék. Inspiráció lehetne azoknak, akik abban hisznek, hogy az iszlám, a demokrácia és a (reformokkal megteremthető) piacgazdaság megfér együtt.
A török modell átültetésének ötletét jónak tartja az USA és az EU is. Ankara szintén felismerte az átalakuló arab Közel-Kelet kivételes lehetőségeit. Törökország már jó ideje kiemelten kezeli a térséget. Tudatosan és sikeresen exportálja saját politikai, gazdasági, társadalmi értékeit és kultúráját: a török modellt és életstílust. Földrajzi közelsége az arab tavasz országaihoz ebben külön előnyére szolgál.
Közel-keleti pozíciójának megerősödését részben gazdasági sikereinek és terjeszkedésének köszönheti. Törökország azon kevés országok egyike, amelyek „megúszták” a 2008 óta tartó világgazdasági válságot, és felfedezték az új piacok kínálta lehetőségeket.
A török gazdaság tíz éve szinte töretlenül fejlődik. A válság csak 2009-ben vetette vissza, 4,8 százalékkal. De azóta, ahogy 2002 és 2009 között is, folyamatosan növekszik. Az Erdogan-kormány politikai hatalmát is stabilizálta a 2002 óta tartó erőteljes, átlagosan évi 6 százalékos gazdasági növekedés. Sokan ezért már török gazdasági csodáról beszélnek.
A csodának azonban nagy ára volt. Amikor 2001-ben a török gazdaság mély válságba zuhant, csak az IMF-től kapott pénzügyi segítséggel és az annak fejében vállalt strukturális reformokkal sikerült talpra állnia. A gazdaság átalakítása mellett a csoda másik fontos tényezője egy új politikai erő, az Erdogan vezette AKP.
Az AKP 2002 végén elsöprő választási győzelmet aratott. A párt azóta új, anatóliai eredetű elitet segített hatalomra, amely erősen kötődik a valláshoz, Nyugat-Törökország világi értelmiségi, katonai és hivatalnoki rétegétől eltérően. Az AKP és Erdogan igyekszik visszaadni az állam vallási jellegét, gyengítve világi jellemzőit, amelyeket bő nyolcvan éve Kemal Atatürk volt állam- és kormányfő, a modern Törökország megteremtője határozott meg.
Erdogan 2003 óta Törökország – kétszer újraválasztott – miniszterelnöke. A legbefolyásosabb politikus hazájában, melynek államfői tisztségét is meg akarja szerezni a 2014-es választáson. Az a terve, hogy két elnöki mandátumon át, 2024-ig marad az ország élén, a jelenleginél sokkal nagyobb hatalommal. Ezt az elnöki rendszer bevezetésével szeretné elérni.
Kritikusai állítják: már most egyre több hatalmat összpontosít; kormányzása tekintélyelvű. Szerintük a szultánok egyeduralmára, az iszlám térségben pedig vezéri szerepre vágyik.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Kormánya tíz év alatt megváltoztatta az ország politikai, gazdasági és külkereskedelmi kurzusát. Törökország integrálódott a világgazdaságba, a közel-keleti régióba, és egyre fontosabb szerepet tölt be az egykori oszmán birodalom uralta területeken. Az AKP Törökországot a Közel-Kelet központi muszlim hatalmává akarja változtatni, amely a világban határozottan tudja képviselni és védelmezni a régió iszlám államainak érdekeit. Az AKP erősítené Ankara befolyását a törökhöz közel álló nyelvet használó szovjet utódállamokban és a Balkán-félszigeten is.
Az új külpolitika már nem erőlteti a mind kevesebb sikerrel kecsegtető EU-csatlakozási tárgyalásokat, noha az ország felkészültebb a tagságra, mint valaha. A Közel-Kelet felé forduló Ankara az utóbbi években azt tartja: a válsággal és a tagállamok közötti örökös ellentétekkel az unió csak árthat a török érdekeknek. A lakosság többsége sem rajong az EU-ért. A törököknek legfeljebb a negyede támogatja a belépést az EU-ba; 2004-ben még 78 százalékuk volt csatlakozáspárti.
