Nemegyszer még a műsorvezetők eszén is túljárt Angela Merkel német kancellár és Peer Steinbrück, a legerősebb ellenzéki párt, a szociáldemokraták (SPD) vezéregyénisége abban a tévévitában, amelyet a szeptember 22-én esedékes szövetségi (országos) parlamenti választás apropóján tartottak. Mindazonáltal a másfél órás hétvégi „szópárbajban” egyik kancellárjelölt sem szerzett magának meggyőző fölényt a stúdióban. A nézői felmérések is azt bizonyítják: egyikük sem volt sokkal meggyőzőbb a másiknál, ezért döntetlennel távoztak a stúdióból.
Talán azért, mert komoly vita nem is alakult ki közöttük. Mindketten inkább pártjuk programját ismertették a 12 millió néző előtt, s néha összetűztek a műsorvezetőkkel is.
A konzervatív CDU-párti Merkel – szokásához híven – kevés konkrétummal állt elő, de a hallgatóságot, illetve a szavazókat arról igyekezett meggyőzni, hogy Németország erős, jó úton halad, és ha további négy évig ő maradhat a kancellár, tartani fogja a jó irányt. A televíziós megmérettetéstől elsősorban az ellenzéki szociáldemokraták vártak sokat, hiszen ez volt az utolsó esély, hogy kancellárjelöltjük, Peer Steinbrück legalább a bizonytalan szavazók egy részét magához édesgesse.
A két rivális eltérő programokat ismertetett. Egy dologban értettek csak egyet: Szíria ügyében. Merkel és Steinbrück is nyomatékosította: a németek nem vesznek részt a közel-keleti ország elleni katonai akcióban. Mindketten kifejezték reményüket, hogy a G20 csoport csütörtökön kezdődő szentpétervári tanácskozásain sikerül politikai megoldást találni.
Az Európai Uniót érintő kérdések között kiemelt helyet kapott az adósságválság által leginkább sújtott Görögország. Merkel ezúttal nem zárta ki, hogy a 2001 óta eurót használó balkáni országnak egy harmadik mentőcsomagot is jóvá kell hagyni a korábbi kettő mellett, amelyben Brüsszel és a Nemzetközi Valutaalap összesen 240 milliárd euró hitelt hagyott jóvá Athénnak. (A pénz jó részét Berlin állta.) Merkel azonban többször hangsúlyozta: amíg ő lesz a kancellár, Görögországot folyamatosan ösztökélik a szükséges reformok végrehajtására.
Steinbrück ugyanakkor felrótta a CDU–CSU keresztény-konzervatív pártszövetség és a liberális FDP alkotta Merkel-kormánynak, hogy ördögi körbe taszította az eurózóna déli (periféria)államait. A szociáldemokrata politikus a Merkel által támogatott válságkezelési recept, azaz a költségvetési megszorítások és a szigorú spórolás helyett más megoldást javasol. Steinbrück egy második Marshall-csomaggal (értsd: takarékosság helyett a gazdaság hatalmas összegekkel való ösztönzésével) segítené ki a válságból a bajba jutott euróövezeti tagországokat. Azzal azonban adós maradt a nézőknek, hogy honnan is teremtené elő a pénzt.
A parlamenti választás utáni időkre gondolva Steinbrück ismét elutasította a nagykoalíciót, vagyis azt, hogy – jobb megoldás híján – baloldali pártja, az SPD a konzervatív jobboldal meghatározó erejének számító CDU–CSU pártszövetséggel összefogva alakítson kormányt. Merkel azonban másként vélekedett. Kijelentette: szívesebben folytatná a kormányzást jelenlegi liberális partnerével, az FDP-vel, de nem zárkózott el a nagykoalíció elől sem.
Merkel a végszóban most is arra hivatkozott, hogy őt és politikáját már ismerik a választók, tudják, milyen irányba vezeti az országot. Steinbrück ezzel szemben igazságosabb és egyenlőbb Németországot ígért.
A tévévita és a két politikus ígéretei ellenére a választás kimenetele rendkívül bizonytalan. Németországban három polgári középpárt – a konzervatív CDU–CSU, a szociáldemokrata SPD és a Zöldek –, továbbá két kisebb politikai alakulat, a liberális FDP és a volt keletnémet kommunista párt örökségét is magával cipelő Baloldal küzd a legnagyobb eséllyel azért, hogy bejusson a szövetségi parlamentbe.
A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a CDU–CSU magabiztosan vezet mindegyik párt előtt. Merkel azonban mégsem lehet elégedett. A szavazatok abszolút többségét, ami elég lenne az önálló kormányalakításhoz, biztosan nem tudja megszerezni. Az őt támogató CDU–CSU a voksok 40 százalékára számíthat, a szövetséges FDP országos támogatottsága 6 százalékos, alig haladja meg a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékot. A koalíció pártjai (együtt) 46 százalékon állnak, ami nem elég a kormányalakításhoz. A kormányzáshoz ugyanis a parlament alsóházában (Bundestagban) a képviselői helyek többségét, vagyis a voksok legalább 50 százalékát kell szavatolni.
Nincs jobb helyzetben az ellentábor sem. A fő rivális, a szociáldemokrata SPD 25 százaléknyi szavazatban bízhat. A szövetségesként számításba vehető, szintén ellenzéki Zöldek a szavazatok 12 százalékában reménykedhetnek. A Baloldal viszont, amellyel a szociáldemokraták nem akarnak összefogni, alig 8 százalékot érhet el.
A jelenlegi erőviszonyok alapján a konzervatív–liberális kormány tehát 46 százalék szavazatban reménykedhet. A parlamentbe jutásra esélyes további három párt együttes támogatottsága 44 százalékos. Eszerint egyik oldal sem tud majd önállóan kormányt alakítani. Ha a választáson valóban ehhez hasonló eredmény születik, novemberig is elhúzódhatnak a kormányalakítási tárgyalások, s szakértők szerint akár nagykoalíciós egyezséggel is zárulhatnak.
