Huszonöt évvel ezelőtt etnikai konfliktus színtere volt Marosvásárhely. A sokáig Székelyföld fővárosának tartott település ma is frontváros, ahol a román–magyar iszapbirkózás mindennapos. A negyedszázaddal ezelőtti eseményekre pedig természetesen mindkét fél másképpen emlékszik. A románok szerint sikerült megfékezni a magyarok szeparatista törekvéseit, a magyar oldal pedig úgy látja, ami 1990. március 19-20-án történt, bizonyítja, hogy a nemzeti kommunizmust a nemzeti posztkommunizmus váltotta fel, a kommunista titkosrendőrség, a rettegett Szekuritáté tagjainak párhónapos rettegése ekkor megszűnt és visszaszivárogtak a hatalomba.
Marosvásárhelyen 1990 márciusában – nem sokkal azután, hogy több ezer magyar tüntetett könyvvel és gyertyával az anyanyelvi oktatásért, nem sokkal március 15-e előtt – egy patika céhtábláján a román felirat mellett megjelent a magyar Gyógyszertár is. Ez volt az ürügy, amivel alaposan fel lehetett hergelni a város románságát, meglebegtetni a magyar irredentizmus és szeparatizmus veszélyét a szemük előtt. A feltüzelt románok március 16-án erőszakkal eltávolították a feliratot. Ennek a veszélynek a rémével autóbuszokra lehetett ültetni a közeli Görgény-völgye román lakóit, akik villákkal, furkósbotokkal felszerelve nekirontottak a jogaikért békésen tüntető vásárhelyi magyaroknak, megostromolták az RMDSZ-székházat, kiverték a Herder-díjas író, Sütő András szemét. A fegyvertelen és körbekerített magyarokat a vásárhelyi és Vásárhely környéki romák mentették meg a lincseléstől. A magyar ajkú romák tömegesen érkeztek a város főterére, s már messziről kitartásra biztatták a magyarokat: „Ne féljetek, magyarok, mert megjöttek a cigányok!” – skandálták.
A nem várt ellenállást tapasztalva a románok visszavonultak, a várost megszállta a katonaság, s tárgyalások kezdődtek az ország és a Nemzetmegmentési Front elnöke, Ion Iliescu, valamint az RMDSZ vezetői között. Nemzetközi nyomásra sikerült helyreállítani a békét. A Nyugati kormányok egy újabb, a délszláv válsághoz hasonló konfliktus kitörésétől tartottak, ezért erőfeszítéseket tettek, hogy a viszály ne mérgesedjen el.
A fekete március után a román bíróságok 38 magyar és roma nemzetiségű személyt ítéltek el, s csak mindössze 2 románt bírságoltak meg. Máig nincs válasz arra, hogy ki szervezte meg a görgényvölgyi csapatokat, s mekkora szerepe volt Ion Iliescunak a diverzióban. A volt román államfő felhívására júniusban bányászcsapatok törtek rá a fővárosra, husánggal-csákánnyal szétverték a demokratikus ellenzéket, elagyabugyálták azokat, akik értelmiségieknek néztek ki. A bányászjárás eseményeinek tisztázásának szükségességéről a napokban döntött a Legfelsőbb Bíróság. Fekete március esetét nem vizsgálják.
A vásárhelyi események után hivatalosan is megalakult a Román Hírszerző Szolgálat. Két hónappal korábban az addigi titkosszolgálatot, a Szekuritátét törvényen kívül helyezték, s ezáltal egérutat biztosítottak a tisztjeinek, akik fehérre mosva térhettek vissza a magyar veszély miatt gyorsan létrehozott RHSZ-nek.
A fekete márciusi események után évekig terhelt volt a román–magyar viszony. Akkor kezdett enyhülni, amikor a NATO- és EU-csatlakozásban jóval előbb járó Magyarország támogatta Románia betagozódását az Atlanti Szövetségbe, illetve az Európai Unióba.
Az utóbbi időben ismét elhidegült a két ország közötti viszony. A marosvásárhelyi események kapcsán szervezett tanácskozáson Románia volt elnöke, Emil Constantinescu megkockáztatta, azért, mert hiányzik a közös nagy cél, amely újra egymás mellé állíthatná a románokat és a magyarokat. Constantinescu is úgy látja, hogy az 1990-es évek elején a hatalomban megmaradt kommunista struktúrák alakították a romániai viszonyokat, történéseket. Ezzel mintegy megerősíti azoknak a gyanúját, akik úgy vélik, hogy a kommunista titkosrendőrség tagjainak feltámasztása volt a fekete márciusi diverzió.
