Nem hiába tartják Romániát a minden lehetőség országának. Egy kilenc tagú testület áthúzta a több mint 70 százalékos többséggel kormányzó koalíció akaratát. Az Alkotmánybíróság darabokra szedte a Szociál-liberális Szövetség alaptörvényt módosító tervezetét, és megállapította, hogy az számos és lényeges pontján ellentmond a jelenleg érvényben lévő Alkotmánynak.
Márpedig a 90-es évek elején megszövegezett, s már akkor is jócskán korszerűtlen Alkotmányba bekerült egy olyan paragrafus (jelenleg ez a 152.), amely megtiltja, hogy a törvényhozás, akár kétharmados többséggel, akár egyöntetűen módosítson az Alaptörvény bizonyos előírásain. (Egyre több politikai elemző utal arra, hogy ha a kommunista hatalom előrelátóbb lett volna, és az Alkotmányban hasonló tiltást vezettek volna be, Románia ma is szocialista köztársaság lehetne…)
A legszentebb rendelkezése az Alkotmánynak az első paragrafus, amely kimondja, hogy Románia nemzetállam, egységes, független és szuverén. Akkor is független – önámítják magukat a nagy román honfiak –, ha az ország az Észak Atlanti Szövetség tagja, s így honvédelmi politikáját a NATO székhelyéről irányítják, s akkor is szuverén, ha az Európai Unió tagjaként számos bel-, kül-, és gazdaságpolitikai kérdésben nem Bukarestben, hanem Brüsszelben döntenek. Ami pedig az egységes nemzetállamot illeti, nos az egyenesen szentírás.
Az Alkotmány módosítása jelenleg sarkalatos kérdése a romániai társadalom korszerűsítésének, az adminisztráció és a gazdaság modernizálásának. Az új alaptörvény elfogadásának azonban a feltétele az, hogy a népszavazáson a szavazati joggal rendelkező román állampolgárok legalább fele nyilvánítson véleményt. Ez két okból is nehezen megvalósítható. Egyrészt a lakosság részvételi szándéka alacsony, másrészt közel hárommillió, választói névjegyzékben szereplő romániai az ország határain kívül él, vendégmunkásként. Az erdélyi magyar szavazók részvétele a referendumon a siker záloga, de nem biztosítéka.
A kormánykoalíció tett néhány engedményt a magyaroknak és elfogadta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség néhány javaslatát. A nemzeti kisebbségeknek például engedélyeznék szimbólumaik használati jogát, a kulturális autonómiát vagy kisrégiók létrehozását a makrorégiókon belül, azaz a korlátozott önrendelkezés lehetőségét. És ezen kívül is volt még egynéhány ötletük arra, hogy e szegény országnak legyen végre olyan Alkotmánya, amely elindíthatja azt a modernizációs folyamatot, mely a társadalmat kibillenti félfeudális állapotából.
A liberálisoknak és a szociáldemokratáknak azonban rá kellett ébredniük: nem lehet Romániában csak úgy billentgetni. Kétharmados többséggel sem.
Mert a tervezetet véleményeznie kellett a kilenc tagú Alkotmánybíróságnak. S közülük nyolcan – kivéve a magyar alkotmánybírót – úgy találták, hogy a kulturális autonómia vagy a székely zászló lengetése veszélyezteti a nemzetállam létét, a kisrégiók pedig az egységes voltát. Ezért közölték az alkotmányozó testülettel, hogy ezeket az előírásokat törölni kell a tervezetből. A nyolc alkotmánybíró határozata kötelező érvényű, ellene a kétharmados parlamenti többség sem tehet semmit.
Azok a politikai elemzők, akik látják ennek a helyzetnek az abszurditását, azt firtatják: akkor fölösleges is a több száz képviselő és szenátor munkája, hiszen az alkotmánybírók amúgy is maguk döntik el, mi törvényes és mi nem? Meg kellene nyirbálni az Alkotmánybíróság hatáskörét, értenek egyet a kormánypártok politikusai is, csakhogy ezt az Alkotmánybíróság beleegyezése nélkül, az Alkotmány szerint nem lehet megtenni…
A romániai Alkotmánybíróság, amellett, hogy a fejlődés kerékkötőjévé vált, tökéletesen működtetni tudja a 152-es csapdáját. Amely valójában úgy működik, mint a 22-es. Joseph Heller regényében egy öreg úr fogalmazza meg közérthetően e csapda lényegét: a hatalom csúcsán lévőknek joguk van minden olyant megtenni, amiben nem tudjuk megakadályozni.
Romániában a hatalom csúcsán az Alkotmánybíróság van. Vagy legalábbis a csúcs közelében. Vagy csak a felhő fölötti láthatatlan erő szolgálatában áll maga is.
