A történet eleje ismerős, sok felé jegyeztek fel hasonló esetet. Úgy kezdődött, hogy az elégedetlen katonák gyorsan elfoglalták az elnöki palotát, nem sokkal utána a függöny mögül előráncigálták a félelmében elrejtőzött államfőt, és megfosztották hatalmától. A katonák ezután átvették a hatalmat. Szerencsés esetben megkímélték a bukott elnök életét is.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A szokványos forgatókönyv szerinti eseménysorozat az északnyugat-afrikai Maliban épp egy éve zárult le. Ami utána következett, az már korántsem nevezhető szokványos történetnek. A hatalmat erőszakkal megkaparintó mali katonákat előbb az ország északi részében élő tuareg törzsek harcosai ütötték ki a nyeregből, majd őket szélsőséges iszlamisták gyűrték le és hajtották uralmuk alá az ország északi részével együtt. A fanatikus iszlamisták rémuralma miatt százezrek menekültek külföldre, vagy az ország déli részébe, amelyet továbbra is a kormánycsapatok ellenőriztek. Az iszlamisták azonban onnan is ki akarták szorítani őket, hogy az egész ország felett átvegyék az ellenőrzést.
A mali kormány ekkor segítséget kért Franciaországtól, az egykori gyarmattartótól, amelynek csapatai idén januárban indított hadműveletükkel szétverték az iszlamistákat, és visszafoglalták az ország északi részét. A rend fenntartásába és a maradék iszlamisták felkutatásába, megsemmisítésébe (ENSZ-jóváhagyással) a négyezer francia katona mellett Afrika-közi csapatok is bekapcsolódtak, melyek létszámát 5800-ban határozták meg a küldő országok.
A mali hadsereg kiképzésébe áprilistól az Európai Unió is bekapcsolódik, 450 katonai tanácsadóval, akiknek a megbízatási ideje 15 hónapig tart. A franciák és uniós szövetségeseik ígérik, mindent megtesznek, hogy mielőbb felkészítsék a szétzilált és lerongyolódott mali hadsereget a hatékony akciók önálló végrehajtására. Elképzelhető, hogy az EU pénzzel is segíti a mali hadsereget, hogy megfelelő mennyiségű egyenruhát és hadfelszerelést is vásárolhasson.
Cserébe az EU mielőbb szeretné rendezni a jelenlegi államfő, Dioncounda Traoré státuszát is. A politikus ugyanis a katonai puccsot végrehajtó Amadou Sanog századostól tavaly áprilisban egyszerűen csak átvette az ország irányítását; ideiglenes mandátummal. Brüsszel egyre nagyobb politikai nyomást gyakorol Malira, sürgetve a választások mielőbbi kiírását. Traoré elnök állítólag már bele is egyezett, hogy júliusban általános választásokat tartsanak hazájában.
Párizs és Brüsszel is abban érdekelt, hogy Maliban mielőbb helyreálljon a közrend, stabil politikai környezet jöjjön létre, és olyan kormány alakuljon, amely nagymértékben támaszkodik az európai hatalmakra, illetve függ tőlük.
Az „atyai” gondoskodás ellenére Párizs gazdasági érdekei Maliban meglepően csekélyek. Franciaországnak alig 60 millió euró befektetése van Afrika harmadik, a világ 19. aranytermelő országában. Még a Dél-afrikai Köztársaság és Nagy-Britannia gazdasági jelenléte is erősebb Maliban, mint a franciáké.
Párizsnak azonban egyáltalán nem mellékes, hogy mi történik a 11,5 millió lakosú országban. Ha ugyanis Maliban az iszlamista lázadóknak sikerült volna átvenniük a hatalmat, az ország komoly veszélyforrássá vált volna az egész térségben. Bizonytalansági tényezőként komoly veszélyt jelentett volna a szomszédos Nigerre is, ahol a francia energiaellátás fő forrását jelentő uránbányák működnek.
A Nyugatnak, beleértve az egykori afrikai gyarmattartó Franciaországot, egyéb okból is lépnie kellett. Az iszlamisták így még jó ürügyként is szolgáltak.
A háború Maliban ugyanis nem csak az iszlám szélsőségesek ellen irányult, hanem egy átfogó harc részét képezte, amely Afrika újrafelosztásáért, ismételt gyarmatosításáért folyik. Ebben a küzdelemben a nyugati hatalmak már inkább egymást segítve – a nagyobb veszélynek tartott Kína ellenében – igyekeznek fellépni egész Afrikában.
Az 1990-es évek második felében az Egyesült Államok és Franciaország még egymás rovására igyekezett minél nagyobb befolyási övezetet biztosítani magának az akkori Zaire-ban, amely 1997-ben Kongói Demokratikus Köztársaság nevet kapta. Borzalmas taktikájuk, vagyis a nekik dolgozó törzsek egymásnak ugrasztása rengeteg ember vesztét okozta. Üzleti szemmel nézve: ez a sok, nagy többségében vétlen polgári személy volt az egyik „költségtétele” annak, hogy az USA megszerezhesse a gyémánt- és aranykitermelés feletti ellenőrzést a hatalmas közép-afrikai országban. Még ennél is fontosabb volt azonban a koltán- és a kobaltbányászat biztosítása, hiszen a Kongói Demokratikus Köztársaság földje rejti a világ jó minőségű koltán- és kobaltkészletének jelentős részét.
A koltán ércből nyert fém, a tantál az elektronikus készülékek nélkülözhetetlen része. Mobiltelefon, laptop, számítógépchip, kamera, hallókészülék, vagy televízió gyártása elképzelhetetlen tantál nélkül. A kobaltot a lítiumos akkumulátorok gyártásához használják.
2008-ban azonban a kínaiak is megjelentek a Kongói Demokratikus Köztársaságban, s jelezték: üzleteket szeretnének kötni. Ők nem szítottak törzsi háborút, nem egyezkedtek tartományi hadurakkal, csupán az éppen regnáló kormánynak, illetve Joseph Kabila államfőnek ajánlották fel, hogy 9 milliárd dollárt költenének az ország közlekedési infrastruktúrájának helyreállítására, kórházak és folyami gátrendszerek építésére. Cserébe részesedést kértek a réz- és koltánbányászatból, illetve az ércek feldolgozását is vállalták.
Peking az utóbbi években mindent megtett – elsősorban hitelek folyósításával és egyéb támogatások nyújtásával –, hogy beférkőzzön minél több afrikai országba és ott gazdasági előnyöket szerezzen. Általában mások rovására.
Kína szép lassan – háborúk és rendszerbuktató katonai akciók támogatása nélkül –, fokozatosan hódította meg Afrika több országát. A „gyengéd” kínai gyarmatosítás eredményeképpen az ázsiai állam 2009 óta már a legfontosabb kereskedelmi partnere egész Afrikának, amit a nyugati vetélytársai nem néznek jó szemmel, hiszen sok-sok üzletről csúsznak le emiatt. (Kína és Afrika egymás közti külkereskedelmi forgalma tavaly már elérte a 200 milliárd dollárt, vagyis csaknem 155 milliárd eurót.).
Ezért, ha csak lehet igyekeznek fékezni, vagy meghiúsítani Kína folyamatos terjeszkedését Afrikában, amelyet hagyományosan saját „vadászterületüknek” tartanak. A módszereik szokványosak, kipróbáltak: néha politikai zűrzavart keltenek egy-egy országban, de szükség esetén akár háborúval igyekeznek elriasztani a fő ázsiai vetélytársukat, amint azt Mali, Líbia, Elefántcsontpart, vagy Szudán esete is bizonyítja. A háborús, nyugtalan térségeket ugyanis a tőke és az üzleti világ nem kedveli, sőt menekül onnan.
Kínának pedig van mit féltenie Afrikában, ahonnan kőolajimportjának már 30 százalékát fedezi. Az utóbbi tíz évben 150 milliárd dollárt fektetett be a kontinensen; ezt a horribilis összeget 2016-ig további 20 milliárd dollárral szeretné megtoldani.
Maliban még nem erőteljes a kínai jelenlét, de a szomszédos Guineában és a közeli Ghánában, vagy Nigériában, és sok, távolabbi afrikai országban már igen. Az al-Kaidával is kapcsolatban álló mali lázadók szétzúzása és visszaszorítása után a franciáknak és szövetségeseiknek alighanem új kihívással is szembe kell nézniük az országban. A kínai befektetőkkel. Ha ugyanis lecsillapodik a helyzet, és helyreáll a rend, ők az elsők között kopogtatnak majd be a mali elnöki palotába.
