Jó hírt közölt Julia Gillard ausztrál kormányfő a minap a nemzeti parlamentben; történelmi fontosságú bejelentést tett. Mégis – a jelen levők közül – legalább nyolcszázan könnyezni kezdtek, amikor meghallották mondanivalóját. Azért sírtak, mert – másokkal együtt – ők is mindannyian elszenvedői voltak annak az egykori eseménysorozatnak, amely miatt Gillard megkövette az érintetteket.
A politikusnő az ausztrál kormány és a parlament nevében követte meg az úgynevezett kényszeradoptálások résztvevőit. Elsősorban azokról a lányanyákról és gyermekeikről van szó, akiket a helyi hatóságok 1951 és 1975 között erővel és a törvényekre hivatkozva választottak el egymástól.
A kényszer-örökbeadás, amelyet elszenvedői inkább gyerekrablásnak tartanak, abban az időben kormányzati politika volt Ausztráliában. A bennszülötteket és a férjezetlen, illetve kiskorú fehér lányanyákat egyaránt érintette.
A lányanyáktól elvett gyermekeket családoknak adták örökbe, vagyis olyan közösségeknek, amelyet férj és feleség is alkotott. Az akkori törvények szerint csak ilyen környezet alkalmas a gyereknevelésre.
Az újszülötteket gyakran úgy vették el, hogy az egyedülálló édesanyjuk szinte nem is lát(hat)ta őket. A tortúra ezzel nem ért véget: az anyával utána örökbeadási dokumentumot is aláírattak. Egy olyan hivatalos „papírt”, amelyen megerősíti, hogy önként adta oda gyermekét egy (számára ismeretlen) családnak. Az ellenkező lányanyákat különböző módszerekkel kényszerítették rá a nyilatkozat aláírására. Némelyeket megfelelő gyógyszerekkel igyekeztek jobb belátásra bírni, másokat pedig a kórházi ágyhoz láncoltak, s addig nem szabadulhattak, amíg alá nem írtak.
Egy parlamenti jelentés megerősítette, hogy a kényszeradoptálásoknál olykor rendkívül brutális módszereket alkalmaztak, amelyekhez a kórházak és az egyházak is asszisztáltak. A jelentés készítői nem tudták megállapítani, hogy az 1951 és 1975 között bejegyzett örökbefogadásokból mennyi zajlott kényszer hatása alatt. Az viszont tény, hogy Ausztráliában ez az eljárás az 1970-es évek derekáig bevett és törvényes gyakorlat volt. Egyes becslések szerint több ezer ilyen eset fordulhatott elő, mások viszont úgy vélik, hogy akár százezernél is több lehetett a kényszer hatására örökbe adott babák száma.
Julia Gillard minapi bocsánatkérő beszédében szégyenletesnek nevezte a korábbi kormányok örökbefogadási politikáját. Kijelentette: a módszer életre szóló fájdalmat és szenvedést okozott az érintetteknek. „Olyan sebet, amely valószínűleg sohasem fog begyógyulni”, mondta érzelmekkel erősen átitatott parlamenti beszédében a baloldali (munkáspárti) miniszterelnök asszony.
Az ausztrál parlamentbe meghívott nők, akik lányanyákként szültek és felnőtt gyermekeik előbb könnyezve, utána hangosan zokogva hallgatták a beszédet. Végül óriási tapssal jutalmazták Gillard szavait. A miniszterelnök többeket megölelt közülük és igyekezett megnyugtatni őket. Gillard ugyanakkor közölte: kormánya ötmillió ausztrál dollárral (négymillió euróval) segíti az érintett anyák és gyermekeik mentális utógondozását.
Az áldozatok őszinte gesztusnak tartják a kormány bocsánatkérését. A liberális-konzervatív ellenzék nem ért ezzel egyet. Úgy véli, hogy a kisebbségben kormányzó munkáspárti Gillard igyekszik minden eszközzel és módon növelni a kormány támogatottságát és persze a sajátját is, hiszen nemrég épp a pártja akarta megbuktatni. A miniszterelnök asszony sikeresen túlélte ezt a kisebb pártbeli puccskísérletet. Az ellenzék szerint legutóbbi gesztusával – vagyis a bocsánatkéréssel – a szeptemberben esedékes parlamenti választásra jósolt vereségét próbálja mérsékelni.
Mások viszont úgy vélik, hogy az ausztrál társadalom jelentős része számára rendkívül kényelmetlen szembenézni a kínos igazsággal és Ausztrália kormánya nagyon is jól teszi, hogy folyamatosan feltárja a múlt roppant kellemetlen részeit. Sok ausztrálnak eddig ugyanis tudomása sem volt a kényszer-örökbeadásokról, sem a bennszülötteket ért jogfosztásokról. Utóbbiért még 2008-ban – Gillard elődje – Kevin Rudd exkormányfő kért elnézést az érintettektől.
