A legfurcsább elnökválasztást tartják 1998 óta Venezuelában. A közel 19 millió választó vasárnap a március elején rákbetegségben elhunyt karizmatikus államfő, Hugo Chávez utódáról dönt. Chávez sajátos szocialista rendszert épített ki hazájában (hatalmas összegeket fordítva szociális programokra), amit a lakosság nagyra értékelt. Tavaly negyedszer is megerősítette tisztségében, de az új, hatéves megbízatási idejét már nem tudta kitölteni. Ezért kell ezúttal (előrehozott) elnökválasztást tartani.
Belépésre várók az egyik caracasi szavazóhely előtt (Fotó: Beta/AP)
A Chávez halála óta eltelt időszakban az 50 éves Nicolás Maduro állt a kőolajban rendkívül gazdag latin-amerikai ország élén, ideiglenes elnökként. Minthogy Venezuela elnöki köztársaság, az államfőnek különösen fontos szerepe van az ország politikai életében, irányításában. A voksolást, de még inkább annak kimenetelét ezért különös figyelem kíséri az országban, a kontinensen, sőt az Egyesült Államokban is, amelyet a néhai Chávez ádáz ellenségnek tartott.
A választás igazi tétje ezért az, hogy a venezuelaiak a Chávez-féle 21. századi szocializmust támogatják-e, vagy a változásra szavaznak inkább. A választási eredmény nemcsak Venezuela életét határozhatja meg, hanem a térség több, – Caracasban barátinak tartott – baloldali vezetésű kormányzatának a helyzetét is befolyásolhatja. Elsősorban Ecuadorét, Bolíviáét, Kubáét és Nicaraguáét. Ezeket a fontos szövetségesként kezelt államokat Chávez ugyanis hatékonyan támogatta, részben (nagyon) olcsón adott kőolajszállítmányokkal. A kubai Castro-rezsimet súlyos katasztrófaként érné, ha a jövőben nem kapná a szinte ingyen kőolajat Venezuelától.
Maduro, aki korábban volt már buszsofőr, külügyminiszter és alelnök is, a chávezi út folytatását ígérte, a kormányzó Egyesült Szocialista Párt elnökjelöltjeként. A rövid, mindössze tíznapos választási kampányban is Chávez populista manővereit másolta. Ráadásul volt is miből. Maduro kampányát jelentős költségvetési forrásokból finanszírozták, miközben az ellenzék nem kapott állami támogatást.
Maduro nem alakított ki saját kampányarculatot, szinte mindent Chávez örökségére és a halála által keltett érzelmekre épített. A választók többségének támogatását ezzel sikerült is megszereznie. Ideiglenes elnökként és a választás fő esélyeseként Maduro bírja a fegyveres erők vezetőinek támogatását is, ami szintén nem elhanyagolható szempont. A hadsereg korábban a Chávez-rezsim haszonélvezője volt, sőt állítólag kivette részét az illegális drogüzletekből is.
Minden arra utal, hogy a választást, amelynek eredményét lapzártánk után ismertetik, a Chávez által is utódként kijelölt Maduro nyeri meg. A közvélemény-kutatások is őt tartják az igazi favoritnak.
A lakosság körében végzett legutóbbi felmérések alapján a politikai elemzők sem tartják reálisnak, hogy az ellenzék közös jelöltje, a 40 éves, jómódú családból származó Henrique Capriles le tudná győzni Madurót. Az ellenzéki jelölt tavaly októberben Chávezzal szemben veszített az akkori elnökválasztáson.
Valóságos csoda lenne, ha ezúttal sikerülne a populista baloldali rezsim folytonosságát ígérő Madurót megelőznie. Capriles középbal kormányzást ígér, s az eddigi államosításokkal szemben a piacgazdaságot előnyben részesítő brazil modellt tekinti példának.
A választással akad egy kis probléma is. Venezuelában sokan elfogadhatatlannak tartják a szavazás módját, az elektronikus voksolást, amelyre az ország 2004-ben tért át (a szavazócédulás rendszer helyett). A szavazóhelyiségben a választókat ujjlenyomatukkal azonosítják, de ezt a lakosság 40 százaléka aggasztónak tartja. A bírálók szerint ily módon megállapítható, hogy ki, kire voksolt, ami sérti a választás titkosságát.
Az elnöki székbe pályázó jelölteket ez az „apróság” nem foglalkoztatja. Az ő fejük inkább amiatt fájhat, hogy az új elnök hivatali ideje nem ez eddigi szokásos hat évig, hanem öt évig és hét hónapig tart. A győztes ugyanis a néhai Hugo Chávez 2013. január 10-én elkezdődött mandátumát fogja befejezni.
Szakértők szerint bárki is lép az 58 évesen elhunyt Chávez helyébe, meg kell birkóznia a venezuelai gazdaság súlyosbodó problémáival. Ezek elsősorban abból adódnak, hogy az ország boldogulását Chávez kizárólag a kőolajexportra építette. Többnyire az olajpénzekből finanszírozta otthon a szociális „vívmányokat” is, közöttük az ingyenes oktatást, közegészségügyi ellátást, vagy a szegénység elleni harcot. A tetemes kőolajvagyon külföldi (sok esetben támogatott áron történő) értékesítésére épülő gazdasági modell azonban recseg-ropog. Úgy tűnik, mintha időzített gazdasági bombaként ketyegne, amelynek egyik „töltete” az óriási külföldi adósság, a másik pedig a szintén hatalmas költségvetési hiány és infláció.
