Ki emlékszik még Mohamed Bouazizira, a fiatal utcai árusra, akit két éve Tunéziában meghurcolt és megszégyenített a rendőrség, majd emiatt 2010. december 17-én felgyújtotta magát, és belehalt.
Külföldön csak kevesen ismerik a nevét, a hazájában szinte mindenki tudja, kiről van szó. Az ő elkeseredett tette nyomán kezdődött meg az a tüntetéssorozat Tunéziában, amely rövid idő alatt romba döntötte az országot 23 évig uraló korrupt diktatórikus rendszert.
A tiltakozás – nyugati hátszéllel – átterjedt több észak-afrikai és közel-keleti országra, elsöpörve az ott szintén évtizedekig uralkodó önkényuralmi rezsimeket. A diktátorbuktató elégedetlenségi és forradalmi hullám arab tavaszként vonult be a köztudatba.
Az autokrata rendszereket megdöntő tunéziai, egyiptomi és líbiai felkelések után a Nyugaton sokan azt hitték, hogy a térségben is megteremtődnek majd a többpárti parlamenti demokrácia és egy igazságosabb, toleráns társadalom kiépítésének a feltételei. Ez vágyálom volt már akkor is, hiszen nyugati értelemben vett demokráciát még senkinek sem sikerült kiépítenie a Közel-Kelet arab államaiban.
Azóta a tunéziai, líbiai és az egyiptomi példa azt is bebizonyította, hogy a vezetők elűzése után színre lépő és meghatározó (új) politikai mozgalmak nem a demokrácia bajnokai. Sőt az új főszereplők a radikális iszlám híveiként és követőiként inkább korlátoznák az együttműködést az általuk romlottnak és gonosznak tartott Nyugattal.
Ez nemcsak a Nyugatnak, de Oroszországnak sem tetszik. Moszkva attól tart, hogy az arab tavasz nyomán megerősödő iszlám radikalizmus követőkre talál, és buzdíthatja az Oroszországhoz tartozó észak-kaukázusi köztársaságokban élő népes muszlim közösségeket. Esetleg a közép-ázsiai szovjet utódállamok radikális iszlám mozgalmait, amelyek szintén megpróbálkozhatnak a hatalom megszerzésével, a Moszkvában elfogadott helyi politikai rendszerek megbuktatásával. Ez nyugtalanságot és bizonytalanságot okozna Oroszországban és a térségben, amit Moszkva el akar kerülni. A radikális iszlám erősödése és előretörése a közel-keleti arab tavasz kezdete óta Oroszország nemzeti érdekeit veszélyezteti.
A tavaszi fuvallat megérintette arab országokban két év után sem rózsás a helyzet. A kedvező politikai fordulatra és mélyreható társadalmi-szociális változásokra számítók nem azt kapták, amit reméltek; nem váltak valóra a forradalomhullám ígéretei. A korábban stabilnak tűnő diktatúrák helyébe nem a parlamentáris demokrácia lépett, hanem az iszlám radikalizmus, a bizonytalanság, politikai és társadalmi megosztottság, valamint újabb zavargások. Szíria esetében pedig a káosz és a polgárháború. Úgy tűnik, hogy a régióban nem történt valódi rendszerváltozás, csak az erőviszonyok rendeződtek át. Alighanem messze még a „tavaszi” eseménysorozat vége. Teljesen bizonytalan, merre halad majd az arab világ a következő években.
A harc még nem ért véget. Csak újabban az egyre nagyobb hatalmú politikai iszlám mozgalmak ellen folyik. Az arab tavasz után az iszlamisták már több országban meggyengítették a világi hatalmat.
Királyi uralkodóházak (fél)diktatórikus uralmát azonban – amilyen Bahreinból és Jordániából ismeretes – nem tudták megdönteni. A sok véres tüntetés és tiltakozás ellenére Bahreinban és Jordániában minimális eredményt értek el a tiltakozások.
Bahreinban 2011. február óta a – magukat elnyomottnak valló – többségi síiták sok tüntetést szerveztek a szunnita királyi család ellen. Demokratikus változásokat követeltek, eredménytelenül. A hatóságok – külföldi segítséggel – leszámoltak az erőszakos tüntetésekkel, amelyeket szerintük Iránból szítanak. A legalább hatvan halálos áldozattal és ezrek sebesülésével járó eddigi demonstrációk, valamint a hatóságok hajthatatlansága miatt Bahrein továbbra is robbanásveszélyes.
Jordániában az utóbbi időben ismét mozgolódik az ellenzéki Muzulmán Testvériség helyi szárnya, az Iszlám Akció Front, amely a legszervezettebb politikai erő az országban. A tüntetéseik nyomására II. Abdullah király októberben feloszlatta a parlamentet (az új megválasztását 2013. januárjára írta ki), és egyéb engedményeket is tett az ellenzéknek. Abban a hiszemben, hogy az arab tavasz – amely Jordániában öt kormányfő bukását okozta az utóbbi két évben – nehezén már túljutott az ország.
A közel-keleti monarchiák okkal félnek az arab tavasztól. Ahol ugyanis a tömegmozgalmak megdöntötték a diktatórikus világi berendezkedésű államhatalmat, rövidesen megerősödött a radikális iszlám mozgalmak befolyása és szerepe. Olyannyira, hogy két évvel a diktátorbuktató forradalmak kezdete után a keményvonalas iszlám radikálisok tűnnek az események igazi nyertesének. A politikai iszlám előretörése olyan sikeres és fergeteges volt, hogy néhány arab országban már a forradalom vívmányait fenyegeti.
Egyiptom ennek kiváló példája. Az iszlamista Muzulmán Testvériség térhódítása megállíthatatlannak tűnik az országban. Már többséget szerezett a parlament egyik házában (a másikat jövőre választják.). Az első szabadon – tehát demokratikusan – választott új elnök, a hivatalát június vége óta betöltő Mohamed Murszi is soraikból került ki. Egyiptom új alkotmányának a tervezete pedig az iszlám jogrendre épül.
A Muzulmán Testvériség egyiptomi vezetői mindent megtesznek, hogy a demokrácia csíráit is kiirtsák, megnyirbálják az emberi, demokratikus és szabadságjogokat. Mindenekelőtt az arab nők eddig kivívott jogait. Az igazságszolgáltatást pedig részben iszlám tudósokra bíznák.
Az egyiptomi iszlamisták és a világi ellenzéki csoportok között elmérgesedett hatalmi harc dúl, olykor véres utcai tüntetésekkel. Emiatt Egyiptom, az arab világ legnépesebb országa, az utóbbi hónapokban mély belpolitikai válságba süllyedt. A gazdaság teljesítménye sem lett jobb, s a lakosság életszínvonala sem javult, amióta a Hoszni Mubarak elnök által 30 évig folyamatosan működtetett autokrata rendszert 2011 februárjában megbuktatták a tüntetők.
Az arab térség talán leginkább világi berendezkedésű országában, Tunéziában is rendkívül ingatag a politikai helyzet. Az ország szintén adós a forradalom ígéreteivel, sőt hosszú ideje tüntetések és összecsapások kísérik a mindennapokat.
A 2011-es parlamenti választást megnyerő iszlamista Ennahda párt (az egyiptomi Muzulmán Testvériség helyi változata) mind nagyobb teret enged a szekuláris vívmányok ellenségeinek Tunéziában. Elsősorban a vallási szélsőségeseknek, a szalafistáknak. A kormánypárt és világi ellenzéke között emiatt nő az ellentét; hatalmi harc dúl. A politikai megosztottság az egész országra rányomja bélyegét. A bajokat tetézi a gazdaság mély válsága, a korrupció és a 18 százalékos munkanélküliség.
A szomszédos Líbia – ahol a NATO támogatta háborúval sikerült összeroppantani a Kadhafi-rezsimet – azon ritka országok egyike, amely a „tavaszi” fordulat óta többé-kevésbé sikeresen küzd a radikális iszlám ellen. A hivatalát a közelmúltban elfoglaló kormányfő, Ali Szejdan egy iszlamista jelölt ellenében került – parlamenti jóváhagyással – új tisztségébe.
Szíria esetében szintén fölmerül a kérdés, vajon veszélybe kerül-e az Aszad-dinasztia által 1982 óta megteremtett stabilitás és szekuláris állam, ha a radikális iszlamisták kerekednek felül. Bassár el-Aszad elnök 12 éve került hatalomra. A megbuktatását célzó tüntetések sorozata 2011 márciusa óta polgárháborúvá fajult. Az utóbbi időben egyre több jel utal arra, hogy húsz hónap után fordulóponthoz érkezhet a szíriai konfliktus. A harci események arról tanúskodnak, hogy a lázadók – közöttük rengeteg iszlám szélsőséges és fanatikus – akár hamarosan győzhetnek is. Ha bukik Aszad, valószínűleg a radikális iszlám és a bizonytalanság lép a nyomába.
Ettől sok ország tart. Mindenekelőtt Oroszország és Kína, amelyek – a Nyugattal ellentéteben – az Aszad-rezsim nyílt támogatói.
Az arab tavaszt átélt országok esete azt is bizonyítja, hogy az ősrégi gyakorlatnak megfelelően a Közel-Keleten a helyi szereplők mellett a „nagypályások” is részt vesznek az események alakításában. A térség felett jelenleg az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az európai hatalmak (elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia) érdekei tornyosulnak, illetve ütköznek. Ezek a hatalmak olykor közvetlen anyagi vagy fegyveres segítséggel is irányítják a dolgok alakulását.
