A magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén, Zentán Plakett elismerésben részesült Szakál Mónika szilágyi magyartanár és művelődésszervező. Öt évtizedes kulturális, több mint harmincéves pedagógiai tevékenységét, szolgálatát nagyfokú alázat és szerénység jellemzi. Ő az a ,,háttérember”, akiről nem túlzás azt mondani, munkája nélkül nem csupán Szilágyi, hanem az egész nyugat-bácskai szórvány-régió szellemi élete szegényebb, sivárabb lenne. A szilágyi József Attila Művelődési Egyesület által megfogalmazott felterjesztésben ez a tény így fogalmazódik meg: ,,Bizonyos, hogy összetartozás-érzésünk és magyarságtudatunk az Ő tevékenysége nélkül nem tudna újból és újból a reményt jelentő holnapba ilyen erővel és elszántsággal kapaszkodni!” Egy ,,háttérembert” ritkán van alkalom szóra bírni, ám nagy örömünkre és épülésünkre, most sikerült. Hogy Szakál Mónika miként látja önmagát, pályáját, közösségét és annak jövőjét, az az alábbi beszélgetésből kiderül:
Annak idején a pedagógusi pálya szorosan összefüggött a művelődésszervezői tevékenységgel a gyakorlatban, egy-egy közösségen belül. Hogyan alakult ki mindez a nagyszerű kettősség a szakmai életében?
Fotó: Gergely Árpád
Szórványban élni és tevékenykedni talán minden területen kihívást és küldetést is jelent. Milyen látja a saját közösségének jelenlegi helyzetét?
– Nyugat-Bácskát már évtizedekkel ezelőtt is „végváraknak" nevezték, pedig akkor még nem úgy éreztük. Amíg egy településen állnak az anyanyelvű kultúra legfontosabb alappillérei: az óvoda, az iskola, az egyházközösség, a művelődési egyesület, addig nincs ok a panaszra. A baj akkor kezdődik igazán, amikor egy oszlop ezek közül megroppan. Egy űr, egy seb jelentkezik az adott közösségen. Egy begyógyíthatatlan seb. A mi kis közösségünkben egy biztos pont már nemcsak hogy megroppant, hanem már majdnem meg is szűnt teljesen. A magyar tannyelvű oktatásra gondolok. Osztályfőnökként végtelenül fájdalmas feladat volt számomra 2017-ben elbúcsúztatni az utolsó magyar felsős generációt, lezárva ezzel iskolánk történetének egy újabb fejezetét. Jelenleg az ötven diák közül ketten tanulnak magyar nyelven kombinált tagozaton, hatan-heten pedig Kupuszinára utaznak. Ebből a lesújtó adatból következik az is, hogy a kultúregyesület működése egyre nehezebb, a magyar nyelvű felső tagozatos oktatás megszűnése óta jóval nagyobb terhet kell vállalnia kultúránk ápolása tekintetében. Magyar közösségünkben hiányzik a gyermekutánpótlás, folyamatos az elvándorlás, az asszimiláció is egyre nagyobb mértékű. Bár a legújabb népszámlálási adatokat nem ismerem, de csak remélni tudom, hogy még vagyunk legalább 250-en, 300-an. A helyzetünk nem rózsás, a kilátások enyhén szólva sem kecsegtetőek, de még nem adjuk fel!
Szerencsére aktív az egyesület vezetősége, vagyis vagyunk még jó néhányan annyira fanatikusok, hogy továbbra is bizakodunk és tevékenykedünk. Ebben a kis csapatban mindenki már előre tudja a dolgát, és mindenki kiveszi a részét a munkából.
Az évek során szemléletes volt, ahogyan a lányai is kivették részüket a szilágyi magyar közösség életéből. Lehet ezt a hozzáállást tanítani szülőként (is)?
– A leghatékonyabb nevelési eszköz a tett, a példaadás, nem a kimondott szó. A lányaim ebben nőttek fel, az iskolában is tanítottam őket, ezenkívül itthon akarva-akaratlanul is látták azokat az előkészületeket – vers- és szövegválogatást, műsor-összeállítást –, a szervezési feladatok lebonyolítását, amelyek egy-egy iskolai vagy éppen egy nagyobb horderejű rendezvénnyel járnak. Teljesen természetes volt számukra bekapcsolódni a moderntánc-, ill. a néptánccsoportba, az irodalmi szakkörbe, a színjátszócsoportba, a fúvós zenekarba, az ifjúsági misék, a búcsúi felvonulások létrehozásába, részt venni a március 15-ei ünnepségeken, a Négyesfogaton, a Vidám esteken..., nem is tudom mind felsorolni. Folyamatosan segítettek nekem, amiben tudtak, pl. tagokat toboroztak az ifjúság köréből, dalokat, szövegeket válogattak velem együtt, gyakran kikértem a véleményüket ezekkel kapcsolatban, középiskolás, egyetemista korukban, majd a későbbiekben is a szakcsoportok munkáját erősítették/erősítik, egyszóval nekik sincs alantas és rangon aluli feladat, ha a kultúránkról van szó, mert tudják, egy-egy műsor nemcsak látványos dolgokból áll, a háttérmunka egyenértékű a színpadon láthatókkal.
Milyen szerepet játszik a költészet meg az ének az életében és miként lehet hatással akár egy egész közösség életére?
– A költészet és az ének végigkísérik az életemet. Nagyon szeretem a verseket, különösen azokat, amelyek kimondják helyettem a saját érzéseimet és gondolataimat, de olyan módon, olyan költői eszköztárral, ahogyan én sohasem lennék képes. A versmondókkal való foglalkozás mindig is a szívem csücske volt, amíg magyartanárként dolgoztam. Munkám során folyamatosan, tehát nemcsak a versenyek, fellépések előtt egy-két héttel kutattam megfelelő költemények után, hanem ha megfogott egy-egy jó vers, akár klasszikus, akár kortárs költő tollából, azt azonnal félretettem a gyűjteményem többi darabja közé, hogy majd a kellő időben átnyújtsam a megfelelő versmondónak. Nagyon jól kell ismerni a gyerek habitusát, életkorát, beállítottságát ahhoz, hogy a neki éppen megfelelő verset kapja. A tanár a felelős azért, hogy a versmondó kellemes és felemelő élménnyel és ne egy életre szóló csalódással jöjjön le a színpadról. A versmondás nem véletlenül egy külön ága az előadó művészetnek. Rendkívül egyszerűnek tűnik kiállni a közönség elé és elmondani néhány perces költői gondolatot, csakhogy ez egyáltalán nem ilyen könnyű. Erre nem is képes mindenki. A 3-4 perces fellépés hosszú előkészületeket igényel. A versenyekre való készülődést két, három vagy akár több hónappal előbb is elkezdtük, napi szinten gyakoroltunk, ugyanis meg kell érnie a szövegnek a szavalóban. Sohasem engedtem előre megtanulni a költeményt, mert a rossz beidegződéseket, hangsúlyokat később szinte lehetetlen kijavítani. A bemutató olvasás után először beszélgettünk a vers által kiváltott gondolatokról, majd lassan-lassan, versszakról versszakra, sorról sorra, és sokszor szóról szóra gyakoroltuk a hangsúlyozást, a vers természetes hangon való közlését. A kiállást, a meghajlást, a szünetek betartását, a szöveg lecsengésének kivárását, a cím elmondását… mind-mind gyakorolni kell, bármilyen banálisnak tűnik. Az se mindegy, hogy a címet is mondja a szavaló, vagy anélkül kezdi el a szereplést.
Nagyon sok jó versmondóm volt. Szeretettel gondolok rájuk. Számos szavalóversenyen értünk el szép, sőt kimagasló eredményeket. A harmincéves magyartanári pályafutásom alatt szinte nem volt év, hogy ne képviselte volna egy vagy több tanítványom is iskolánkat a községi, körzeti, ill. a Szécsányban megrendezett tartományi szavalóversenyen, a zombori Polgári Kaszinó által megrendezett versenyen, a doroszlói Fehér Ferenc-szavalóversenyen, a szabadkai Nemes Nagy Ágnes-szavalóversenyen és a Szózat–Himnusz versenyen, a magyarországi Lakitelken megrendezett vers- és prózamondó versenyen és még sorolhatnám…
2011 decemberében Szabadkán két tanítványom is nyert a Szózat-Himnusz elnevezésű szavalóversenyen. Az egyik tanulóm, Toldi Valentina akkor 3. helyezést kapott, a másik, Antalovics Krisztián pedig 1. díjat nyert. 2012 januárjában a magyar kultúra napja alkalmából a Budapesten megszervezett ünnepségen két diák képviselte Vajdaságot ezen a rendezvényen, az egyik Krisztián volt. Kétnapos jutalomkiránduláson vehettünk részt, amely során a diákom a Petőfi Irodalmi Múzeumban mondhatta el a Szózatot, majd másnap Válon, a Vajda János-év megnyitóján lépett fel ugyanezzel a csodálatos költeménnyel.
Az éneklést, különösen a népdaléneklést és vele együtt a néptáncokat már gyerekkoromban megszerettem, mégpedig Báthori Katalin tanítónő révén. Rendkívüli hatással volt rám az ő karizmatikus személyisége, lendülete, energiája, tudása, fáradhatatlansága. Annak a népdalnak a címét, amit a legelső találkozásunkkor tanultam tőle, még most is, közel ötven év távlatából is fel tudom idézni. „Csömödéri faluvégen, ha egy csárda volna..”, szólt a dal első sora. Kata tanító néni az 1970-es évek közepén jött hozzánk Szabadkáról, és a 90-es évek közepéig élt Szilágyin. Tanítónőként dolgozott, de amit néptáncoktatóként, népdalkórus-vezetőként, a művelődési élet szervezőjeként tett a falunkban, azt már, sajnos, nem tudjuk igazán meghálálni neki. Adósai vagyunk még. Szép lenne összegyűjteni a vele kapcsolatos élményeket, a fellépésekről készült fényképeket, esetleg egy emlékműsort összeállítani az emlékére. Nem olyan régen jutott tudomásomra, hogy a szabadkai Népkörben díjat is elneveztek róla. Ennek nagyon-nagyon örülök.
Két évtizede vezetem a Búzavirág asszonykórust, és 10 éve a Borvirág férfikórust. Mindkét csoporttal rendszeresen részt veszünk a Durindón. Mivel Szilágyinak nincs olyan hagyománya, mint a környékbeli hagyományőrző településeknek: Kupuszinának, Doroszlónak vagy Gombosnak, ezért csak kevés helyi népdalt tudtam/tudtunk fellelni, így először is azokat a népdalokat frissítettük fel, amelyeket éppen Kata tanító nénitől tanultunk, majd további népdalokat válogattam a bácskai, ill. az egyetemes magyar népdalkincsből.
Ha már az éneklést említettük, nem hagyhatom ki az egyházi kórusunkban való tagságomat sem. Több mint húsz éve igyekszem Blažević Hargitával együtt segíteni kántornőnk, Antalovics Zsuzsanna teendőit a vasárnapi és ünnepi szentmiséken. A férfi- és az asszonykórus tagjai is rendszeresen bekapcsolódnak ebbe a tevékenységbe.
Van-e kedvenc költeménye?
– Több kedvenc költeményem van. Most azonban kettőt szeretnék kiemelni. Az egyikre Németh István Díszudvar című kötetében bukkantam rá több mint tíz évvel ezelőtt, a jegyzeteket és vallomásokat lezáró versként. A címe: Avar lelet, avagy a terepjáró elégiája. Éppen a napokban kért meg egy volt tanítványom arra, hogy juttassam el neki ezt a költeményt, mert valamikor részleteket mondott ebből a versből az egyik szavalóversenyen, és szeretné újból elolvasni, ugyanis rá is nagy hatással volt ez a szöveg. Érdemes elolvasni… A másik költemény Kányádi Sándor tollából való. Lehet-e szebben, szívbe és szinte húsba markolóan leírni, megfogalmazni az anyanyelvünkhöz, a magyar kultúránkhoz és a szülőföldhöz való ragaszkodást, mint ahogy ő tette?
„vannak vidékek viselem/akár a bőrt a testemen /meggyötörten is gyönyörű/tájak ahol a keserű/számban édessé ízesül/vannak vidékek legbelül”
Hogyan érintette a Plakett elismerés?
– Amikor Sutus Áron elnök úr közölte velem a hírt, a meglepődöttség és a meghatottság egyszerre munkált bennem, hiszen úgy gondolom, nem tettem semmi rendkívülit, csak azt, ami egy falusi magyartanár hivatásával jár. Én büszke vagyok arra, hogy egy falusi magyartanár vagyok. A falusi jelzőt pozitív értelemben szeretném kiemelni, mert ez a megszokott, elvárt kötelezettségeken túl plusz feladatokat is jelent. Sokszor nehéz, de nemes feladatokat. Egy pedagógus számára nem érhet véget a munka csengetéskor. Egyfajta összekötő, híd szerepet kell vállalnia az iskola, az óvoda, a kultúregyesület, az egyházközösség vagy akár a helyi közösség között. Ez a munka és szolgálat eddig is rengeteg örömet adott számomra. Valóban igaz, hogy az együtt átélt örömök és élmények megsokszorozódnak bennünk, és újabb célok kitűzésére és elérésére motiválnak bennünket.
Ezúttal is szeretném megköszönni mindazok bizalmát és odafigyelését, akik úgy ítélték meg, érdemes vagyok erre a díjra. Az ember teszi a dolgát a tőle telhető legjobban, több-kevesebb sikerrel, kisebb-nagyobb hibákkal, és rá se gondol, hogy ezt nemcsak a szűkebb kis közösségében, hanem úgymond „felsőbb körökben” is észreveszik és értékelik. Ha mások is úgy látják, hogy egy kicsit is hozzájárultam a magyar kultúra fennmaradásához, maroknyi kis nyugat-bácskai közösségünk kulturális életének gazdagításához, akkor az elégedettséggel és őszinte örömmel tölt el.
Hol és hogyan látja magát a közeljövőben – tervek, ötletek, elképzelések?
– Ahol eddig is éltem, ahol otthon vagyok, amihez ragaszkodom, ahol nap mint nap újabb feladatok találnak meg, azaz Szilágyin. Feladat pedig bőven van: közeledik március 15., műsort szervezünk, gyakorolni kell a Durindóra, művelődési egyesületünk idén 75. éves, erről is méltóan meg kellene emlékeznünk, ősszel a Vidám estet szeretnénk ismét megrendezni. A napokban éppen egy újságírói kérésre kibővítettem a lejegyzett szilágyi lakodalmi szokásokat, a falunk oktatásának múltja is összegzésre vár, szóval csak erőt kérek a Jóistentől, hogy ebből minél többet sikerüljön megvalósítanom a többi vezetőségi taggal és egyesületünk aktivistáival karöltve.
Nyitókép: Fotó: Gergely Árpád
