Kúlán bemutatták Lovas Ildikó legújabb, Szép Amáliák című regényét. A szerzővel Brenner János szerkesztő beszélgetett. A nagyregény kordokumentumokon keresztül néz szembe 20. századi valóságunk transzgenerációs traumáival.
Lovas Ildikó elmondta, a könyv az utolsó száz évről szól, írásakor pedig az foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne körbejárni a tájat. Itt a Pannon-medencében, ahol együtt él sokféle nemzeti közösség, különböző vallási közösség, hosszú évszázadokon keresztül azzal vannak elfoglalva, hogy ki van jobban otthon.
− A táj az, amiben az ember is létezik. Az ember nélkül a táj önmagában ugyan elvan, de nincs róla tudomásunk, nem vagyunk vele interakcióban. Nehéz és eseménydús nap után indultunk Kúlára, esett az eső, Topolya környékén a gyorsvasúton dolgozó tehergépkocsik csapkodták a sarat, mindez nem valami szívderítő látvány. Amikor viszont elhagytunk Bajsát, megjelentek a telecskai dombok, az eső is elállt, és ahogy a feszületek az út mentén vigyázzák az embernek az útját, azt éreztem, hogy a tájban megvan a helyünk. Elmaradt minden, ami zavaró körülmény volt, megmaradt a látvány, és azt gondolom, hogy Vajdaságban ez az, ami száz éven keresztül is megtartotta a magyar közösséget: a látványba vetett hitünk és erőnk, a föld.
Fotó: Paraczky László
Amikor az emberek kimentek a földekre dolgozni, egyszerre kapcsolódtak a végtelenhez és ahhoz, hogy a mindennapi valóság, vagy a mindennapi kenyerük, betevő falatjuk meglegyen. A vajdasági magyar közösségnek a sorsát, történetét, a magára maradottságát, a büszkeségét – mert azért egy nagyon büszke közösségről beszélünk –, hogy mindig egyről a kettőre akart jutni mindenki, pontosan a tájba tudtam belefoglalni. Azokba a történésekbe, melyekben soha nem adtuk fel azt, akik vagyunk, és ami mindig valami úton-módon a tájhoz kötődik − mondta a szerző.
Szavai szerint nem vonatkoztathatjuk el magunkat az első és a második világháborút követő betelepítésektől, attól, hogy ezek következtében minden magyar falu, vagy tehetősebb magyar falu után következik egy telepes falu. A vajdasági magyaroknak alkalmazkodni kellett ehhez.
−Ahogyan a táj megköveteli azt, hogy alkalmazkodjanak hozzá, úgy egy adott mentalitás is megköveteli. És a vajdasági mentalitás nemcsak a magyaroké, hanem minden itt lakóé. Létezik egy vajdasági mentalitás, amiben mi, magyarok is benne vagyunk. De nem vonatkoztathatunk el azoktól, akikkel együtt élünk, és akik akár őshonosok, akár ideérkezettek, alakítottak bennünket is. Úgy gondolom, hogy az ember alapvetően az egyensúlyra törekszik. Visszacsatolok a már elmondottakhoz: az egyensúly a földeken megtapintható, ott, ahol az ég és a föld összeér. Az ember, aki kint dolgozik a földeken, egyszerre fogadja be a végtelent és egyszerre van tisztában azzal, hogy a holnapért meg kell dolgozni. Ez az egyensúly az, ami a vajdasági magyar embert jellemzi, és ezzel foglalkozom a regényben.
A Szép Amáliák kötet a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában jelent meg.
Nyitókép: Paraczky László
