Simon Julianna a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség plakettjével kitüntetett kézimunka-oktató, kézműves a terjáni gyermekkori emlékeket idézte fel, mint az egész életét meghatározó életérzést, amikor nemrégiben a topolyai otthonában felkerestük. Szebbnél szebb kézműves termékek, rongybabák, szőttesek, terítők, nemeztárgyak, festett tojások között beszélgettünk.
– A szülőfalum Terján, onnan indultam el, elárverezése után Csókára költöztünk, majd később Pacséron családot alapítottam, két kislányom született, majd onnan vissza Csókára, végül Topolyára kerültem, itt tudtam megvalósítani önmagam, itt nyúltam vissza a gyökerekhez. Terjánon nagyon keveset éltem, 1953-ban születtem, de 1955-ben már kezdtünk bepakolni Csókára. Viszont a földekre visszajártunk dolgozni és a szeretteink sírjaihoz. A nagyszülőknél neveledtek az unokák, hét unoka volt az édesanyám ágáról, és mindannyian ott voltunk, mert a szülők dolgoztak, dohánykertészek voltak, növénytermesztéssel foglalkoztak. Nagycsaládban nőttem fel, és az életben közösségben találom fel magam.
Sok emlékem van a szokásokkal kapcsolatban, disznóvágásokra, névnapokra összejött a család, sógor, koma jóbarát, és a gyerekek együtt tudtak játszani, ezek a dolgok nem felejtődnek el, bennünk maradnak egész életünkben.
Abban az időben az emberek még igyekeztek minél több mindent önmaguk előállítani, önellátóak lenni, megkötötték a söprűt, szőttek, fontak. Édesanyám testvérei nagyon szépen pingáltak, azt sem tudom elfelejteni, hogy amikor Terjánon leszedték a háztetőket, a vert falú házak szépen kipingálva vártak vissza bennünket, amikor mentünk a földekre dolgozni. Nagyon szép emlék az énnekem, de viszont fájdalmas is, mert a szülőkön, nagyszülőkön látszott, hogy ők nem tudnak onnan elszakadni, ezért nagyon sokáig visszajártunk oda az ivóvízért is, mert nem tudtuk Csókán megszokni a vizet. Ott tanultam meg járni a poros utcákon. Később dolgozni jártunk vissza, amikor közeledtünk, akkor mi gyerekek leszálltunk a kocsiról, hogy míg odaér öregapánk, addig fürödni tudjunk az artézi kút medencéjében, ami a valójában a lovak itatója volt.
Mikor, hogyan érlelődött meg a gondolat, hogy visszanyúl ezekhez a gyökerekhez? A gyerekkorból hozott életforma felidézése mellett ez folyamatos tanulást is jelentett.
– Hímzés, szövés is jelen volt a nagyszülők életében, viszont, leginkább csak rongyszőnyeget készítettek, több szövőasszony is volt Csókán akkoriban. 2000 körül, húsz éve voltam Erdélyben, és ott megláttam a festékes szőnyegeket. Nagyon drágák voltak, nem tudtam vásárolni, és akkor elhatároztam, hogy meg fogom tanulni a szövést. Békéscsabán Lakatos Istvánné Marika volt az oktatómesterem, aki megtanította a festékes szőnyegek mintáit szőni, viszont a gyergyószentmiklósi Pál Etelka javaslatára fogtam a gyapjúfestésbe, és Hevesben egy textiles konferencián láttam, hogy ez hogyan történik. Azóta én magam festem a gyapjút, nagyon szép színeket kapok, amit Budapesten a Hagyományok Házában zsűriztek, és szép eredményt értem el szőnyegeimmel. Gyűjtöm a festőnövényeket, a vérehulló fecskefűt, alkörmöst, bodzabogyót, fekete szőlőt, meg amit találok kint a mezőn, a virágoskertben, a bársonyka például nagyon szép színt ad a gyapjúnak. Egész éven át gyűjtöm őket, ősszel megfestem a gyapjút, télen pedig megszövöm.
A Vajdasági Kézimunka-kedvelők Szövetsége és a Magda-lak Tájház felterjesztésére kapta meg a Plakett díjat.
– A kézimunka-kedvelők szövetségének köszönhetem, hogy egész Vajdaságban átadhatom azt a tudást, amit én megtanultam a szövéssel kapcsolatban. A táborokban szövünk és nagy az érdeklődés, de a csókai művelődési egyesületbe is több éve visszajárok és szövőnapokat tartunk, mint ahogyan a tornyosi Magda-lakban is. Mintegy hatvan gyerek volt tavaly a táborban, és egy hét alatt megszőnek egy kis darab szőnyeget, aminek valamennyien nagyon örülnek.
A kézimunkaszövetség 40–50 kézimunkacsoportot ölel fel a Vajdaságban, ezek a csoportok a táborokban találkoznak és adják át egymásnak a tudást, tapasztalatot. A topolyai Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulatban programkoordinátor vagyok, tavaly volt húszéves a szervezet, havi szinten voltak rendezvények, itt tudtam átadni a gyerekeknek nemcsak a kézművesség szeretetét, hanem a hagyományainkat is. Kukoricafosztó napot tartottunk a tájház udvarán, a télbúcsúztató kiszebábégetést megszerveztük, anyák napi kiállításokat állítottunk össze hagyatékokból, majd a saját munkákból, disznótorban kántáltunk, lucáztunk is, ezt mind a társulatban meg tudtuk valósítani. A topolyai tájház udvara minderre nagyon jó helyszín.
Nem csak szövéssel foglalkozik. Fel tudjuk sorolni, hogy a kézművesség hány ágát műveli?
– Most éppen fehérhímzéssel készülök egy pályázatra, slingelt függöny készül a konyhaablakomra, viszont Kecskemétre a nemez és hímzés kombinációjával készülő kalap és mamusz már szárad, és a vidékünkre jellemző mintakincs kerül rá májusig. Kifújt tojások is vannak a szobában, mert húsvét előtt tartok foglalkozásokat, ahol a gyerekek ismerkednek a régi tojásfestési technikákkal. Szatmári aranyozott tojás és a viaszolt írókával is készül majd díszített tojás.
A szövőállvány az előszobában, a nappaliban a készülő és elkészült alkotások. Nem említettük még a rongybabákat, a három generáció most is itt van a közelünkben, míg beszélgetünk.
– A sötét ruhában a nagyanyó, a világosban az anyuka, színesben a leányka, a pendelben a kisgyerek. Hagyományos, míves termék elismerést kaptak. Az emlékeimből dolgoztam, a nagymama már nagyon korán sötétbe öltözött, az anyukám, miután férjhez ment, már nem járt hajadonfőtt, csak kendőben. Emlékszem, évekkel ezelőtt kiállítás volt a báni palotában Újvidéken, akkor nagyon büszke voltam ezekre a babákra.
Van-e valami, ami közelebb áll a szívéhez, és esetleg valami, amit szeretne még elsajátítani?
– Azért is járok képzésekre, hogy a táboroknak, amelyeket szervezünk, gazdag kínálata legyen, minél több kézműves dolgot meg tudjunk mutatni a felnövekvő generációnak. Karácsonyra mézeskalácsot díszítettünk, húsvétra a karcolt tojásokat nagyon szeretem készíteni. Azt is díjazták már. Igyekszem a tőlem telhető maximumot nyújtani mindenben, amivel foglalkozom. Viseletkészítő tanfolyamon is rész vettem, abba is van belátásom. Én nem vagyok varrónő, szabni sem tudok, de van belátásom a témába. A magyarországi képzéseken megismertem a hímzéstechnikákat, és az volt a célom, hogy a különböző tájegységek viseleteit is megismerjem. Nagyon örülök annak is, hogy ezen a képzésen jelen voltam. Művelni nem igazán tudom, mert a szövés elvesz sok időt, a táborokra fel kell készülni, így hát maradok a szövés mellett, de képzésekre továbbra is járok, nemezeléssel három éve kezdtem komolyabban foglalkozni, tavaly nyáron pedig bútorfestést tanultam.
Sokan elismerően nyilatkoztak már a munkájáról, a VMMSZ Plakett azonban egy kiemelt díj.
– Három héttel a zentai ünnepség előtt tudtam meg, nagyon megdöbbentett, pozitív értelemben a hír, úgy érzem, hogy ez az elismerés megkoronázza mindazt, amit idáig elértem. Ötven-hatvan díj, elismerés, köszönőlevél után érkezett ez a megtisztelés. Soha nem gondoltam erre, hiszen, ha az ember gyerekekkel kezd dolgozni, az az öröm, kíváncsiság, hogy érdekeltek abban, amit csinálunk, elégedettséggel töltött el. Nagyon szeretek a fiatalokkal és a felnőttekkel is foglalkozni, a párom mindebben támogat. Az utóbbi években a lányom is, aki óvónő, ott van velem, ő fogja majd folytatni, amit elkezdtem. Alkotni jó, játszani öröm a nyári táborunk címe, visszahozzuk a régi játékokat, a játékszereket is maguk készítik el a gyerekek, nagyon odafigyelünk erre, hogy közösségben legyenek, megosszák, ami van, tudjanak közösen dolgozni, játszani és alkotni.
Ragaszkodom a gyökerekhez és az itteni élethez, szeretek utazgatni, utazva tanulni, de a legjobb hazajönni és átadni a tudásomat.
