Az elmúlt egy évtizedben Venczel Valentin volt az Újvidéki Színház igazgatója. Pályájának alakulásából kiemeljük, hogy 1974-ben nyert felvételt az újvidéki Művészeti Akadémia színészosztályába, amelynek elvégzése után az Újvidéki Színházhoz szerződött. Gazdag művészi pályafutása során több színházban is megfordult, közben tanított és rendezett is. Az Újvidéki Színház élére 2013. októberében nevezték ki. A volt színházigazgatóval az elmúlt tíz év eseményeiről és jövőbeli terveiről beszélgettünk.
Az Újvidéki Színházat már 2013-ban is kimagasló intézményként ismerték. Mennyire bizonyult nehéz feladatnak átvenni a vezetést?
– Egy olyan színházat, amelyiknek az eredményessége nem kimagasló, mindig könnyebb átvenni, és könnyebb tovább működtetni, mint egy olyan színházat, mint amilyen az Újvidéki Színház volt akkor, hiszen a Nyugat-Balkán egyik legismertebb színházaként tekintettek rá akkor is és így tartják számon most is. Számtalan elismeréssel, díjjal büszkélkedhet az intézmény. Nagyon nagy kihívás volt legalább megtartani azt a szintet, amelyiken akkor a színház volt, hát még továbbvinni, esetleg még meg is emelni! A tíz év alatt sikerült egy kicsit módosítani az addigi színházi arculaton. A színháznak egyfajta új polgári, neopolgári, de ugyanakkor kritikai színházba való átsorolása történt meg.
Mindeközben pedig az Újvidéki Színháznak sikerült kibővíteni a jelenlétét is.
– Rengeteg fesztiválnak vagyunk a rendszeres szereplői, meghívottjai, és díjazottjai is. Az évek során bővítettük az anyaországban való jelenlétünket. Évente legalább három, de van, hogy öt-hat alkalommal is fellépünk Magyarországon. Ugyanakkor jelen vagyunk például Szlovéniában és Macedóniában is. Tehát 2013 és 2016 között sikerült a mozgásterünket jócskán kibővíteni, ami egyszerűbb feladatnak tűnt, mint aztán ezeken a területeken való megmaradásunk. Meg kell tartani magunkat ezen a területen, és most is ennek a szakaszában vagyunk. Emellett meg kell említeni, hogy az Újvidéki Színháznak, mint magyar színháznak, fontos feladata a tájolás is.
Amikor színházigazgató lett, akkor milyen elképzelésekkel, milyen elvekkel vágott bele a munkába, és hogyan sikerült ezeket megvalósítani?
– Első helyen természetesen a színház kontinuitásának a fenntartása, a társulat és a társulat integritásának a megtartása, úgymond mindenféle nem színházi és nem művészi befolyástól való megóvása. Szerintem ez sikerült is. Természetesen a céljaim között szerepelt a közönségszám növelése, mert akkoriban közönséghiánnyal küszködtek nemcsak az újvidéki teátrumban, hanem a többi szerbiai színházban is. Ezt a problémát a repertoár és a játékmodor igazításával próbáltuk kiküszöbölni. Szerettem volna a nem magyar közönséget is becsalogatni, ami nem olyan egyszerű feladat, mert a magyar nyelvet nem értő közönség az nem csak azért jön be, mert az Újvidéki Színházban a produkciónak vetített szövegfordítása történik. Ennél többet kell tenni, akár témában, formában, tartalomban és így tovább. Olyan produktumot kell fölajánlani, amelyik a másik kulturális környezetből, vagy más kulturális közegből érkező nézőnek is érdekes. Mindent összevetve a közönségszám növelésében nagyon sikeresek voltunk, egészen a koronavírusig. Ezenfelül nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Újvidék a szerb, illetve a többségi kultúrának a központja, továbbá a színházi kultúrának és művészetének egy balkáni centruma. Mi ebben a színházi produktumok vonatkozásában vezető városban egy kisebbségi színház vagyunk, ami nagy felelősség. A színházunkat két kísértés kíséri. Az egyik az, hogy asszimilálódik, a másik pedig, hogy befelé fordul, és a saját kis nemzeti kulturális közösségének az igényét szolgálja. Büszkén állíthatom, hogy az Újvidéki Színház igazából mind a két csapdát elkerülte, mert igen, egy Balkán-szerte és Szerbia-szerte ismert színházzá vált úgy, hogy magyar színház maradt.
Mire a legbüszkébb?
–Az Újvidéki Színház az utóbbi tíz évben az azt megelőző tíz évhez képest szép eredményeket ért el. Elsősorban a díjakra vagyok nagyon büszke, hiszen a társulat a Covid előtti időszakig megközelítőleg hatvan díjat nyert. Legyen szó egyéni, vagy akár kollektív díjakról, ez jó eredménynek számít. Továbbá büszke vagyok a nagyobb beruházásokra, amelyek az én mandátumaim alatt valósultak meg. A színház épületét a padlótól a tetőszerkezetig teljesen felújítottuk. A színháznak 2013-ig nem volt például járműparkja sem, nem volt szolgálati gépkocsink, mikrobuszunk, teherautónk, és így tovább. Ez mind tizenhárom után lett. Harmadfokon pedig arra vagyok büszke, hogy a színház megtartotta az autonómiáját, szuverenitását és az integritását mindennemű nem művészi, nem színházi, tehát ideológiai, politikai befolyással szemben.
Mi következik ez után? Hiszen nem vonul vissza teljesen.
– Maradnak itt feladataim. A Synergy fesztiválnak továbbra is az igazgatója maradok. A kisebbségi színházi fesztivál idén Budapesten is megszervezésre kerül október 9. és 13-a között. Az Új Várszínházi Fesztivál igazgatásában is besegítek majd. Emellett különböző bizottságok tagja vagyok.
A Forummal van egy előzetes megállapodásunk, hogy 2024-ben, tehát jövőre a színház ötvenedik születésnapja alkalmából egy monográfiát szeretnénk kiadni az Újvidéki Színházról. Ezen is dolgoznunk kell, mert egyre kevesebb az idő. Ez egy nagyon izgalmas dolog, mert én a színháznak a kezdetén, az első tíz évében is benne voltam, meg ha az ötven évet nézzük, akkor az utolsó tíz évében is. Az ingázásom Budapest és Újvidék között tehát nem lesz annyira intenzív, mint eddig, de azért megmarad.
Nyitókép: A tavalyi évadzárón (Ótos András felvétele)
