Szajkó István nyitott műtermében

A hét végén, szombaton meg vasárnap egész nap szélesre tárt kapuk várták Szajkó István szabadkai otthonába a látogatókat. Az udvarba belépve azt láttuk, hogy mindenfelé képek vannak: a házfalakon, az eresz alatt, a tornácon, a garázsban... és természetesen a műtermében, a lakásában is. Szombaton, a kora délelőtti órákban a festőművész már nagyban sürgött-forgott, két bográcsban is rotyogott a vendégváró.

Szajkó István második éve tart Szabadkán nyitott műtermi napokat. Idén először Lókúton szervezte meg ezt az eseményt, most pedig Szabadkán várta az érdeklődőket. Mivel kitartóan esett a rég várt eső, kicsit bizonytalan volt, vajon mennyire lesz sikeres a különleges alkalom, hogy a mű találkozzon közönségével. Szombaton délutánra elállt az eső és érkeztek a barátok, művészetpártolók és ismerősök.

– Én nem hiszek az íróasztalfiók-írásnak, még az irodalomban sem. Lehet, hogy igaz, de nem jó. Ez egy olyan fajta kommunikáció, ami elsősorban tisztességes üzlet. Most a saját munkámra, a képzőművészetre gondolok, és az üzlet szó nincs idézőjelben, mert végső soron itt az adok-veszekről, az adok-kapokról van szó. Ne féljünk ettől az üzlet szótól, mert nincs mögötte semmi rossz. Ellenkezőleg. Hogy ez kialakuljon, ahhoz tényleg ki kell rakni a képeket valahova és meg kell mutatni. Itt volt a covidos időszak és egyébként is jött itt a galériás életben is egy nagy változás: a digitális világban már galeristák lehetnek azok az emberek is, akik egy íróasztalnál ülnek és óriási forgalmakat bonyolítanak le. Én nem akartam várni ezeket a lehetőségeket. Nekem voltak kiállításaim, több mint 100 önálló kiállítás van mögöttem. Erre a korra már visszafogom magam a kiállító tevékenységben. Úgy gondoltam, hogy a képeket meg lehet mutatni különféle módon, nem csak hivatalos galériákon keresztül – mondja a festőművész és felidézi emlékeit, amikor a zágrábi akadémián ötödéves volt, Szabadkán készítette diplomavizsgáját. Mielőtt leadta volna a képeket az Akadémián, elvitte albérletébe, hogy a főbérlőjének megmutassa. Ott kirakta az utcán a villa kerítésére a képeket és kész volt a rögtönzött kiállítás.

– Akkor ott megállapítottuk, hogy ez egy jó kiállítás volt. Kevés volt ugyan a közönség, de értő. Ez az emlék megmaradt bennem és én most két helyen tehettem meg, hogy kiállítom a képeimet galérián kívül: az a Bakonyban lévő műtermemben, Lókúton van, meg Szabadkán, szintén a műtermemben – mondta Szajkó István.

Illés Andrea, a budapesti Scolar Kiadó főszerkesztője, Szajkó István felesége szerint a nyitott műterem egy rendkívüli lehetőség, hogy a látogatók egy pohár bor mellett saját környezetében ismerjék meg a művészt. Feltételezhetően a beszélgetések után a képeket is másként látják majd.

– A művészek ma nincsenek könnyű helyzetben, hogy megmutatkozzanak. Magyarországon, de feltételezem, hogy Szerbiában sem könnyű a helyzetük. S igazából egy ilyen self made man módszerrel próbáljuk ezt megcsinálni, hogy mégiscsak ebben a nehéz helyzetben bevonzzuk a látogatókat, a nézőket, érdeklődőket. S hogyha nincsen kiállítás, vagy nincsen annyi vásárlás, akkor egyszerűen ez a legjobb megoldás, hogy a műterembe hívjuk meg a látogatókat – mondja a Szajkó-képek szakértője.

Szajkó István korunk egyik legjelentősebb festőművésze. Nevezték őt a biciklik festőjének, a pasztellfestészet virtuózának vagy éppen a szabadkai homok bűvkörében élő művésznek is. A bicikli állandó motívuma. Mintha fogva tartaná ez a téma. Szinte hihetetlen, hogy hányféleképpen jelenik meg vásznain az általa drótszamárnak nevezett tárgy. Látjuk mozgásban, kitámasztva, eldobva, vagy csak éppen felsejlik a kompozícióban.

– A biciklinek van egy filozófiája és ez a szabadságérzet. Volt nemrég egy kiállításom Budapesten, a budai várban, az volt a címe, hogy A drótszamár és mások, más motívumok. Nem véletlenül találta ki az egyszerű ember, hogy a biciklit úgy nevezi, hogy drótszamár. Biztonság, igénytelenség, megbízhatóság, a szabadságnak a természetbe való, legtermészetesebb létezése – mondja a művész azzal a nyugalommal, amellyel csak olyan dolgokról beszélünk, amiben teljes bizonyosságot érzünk. Meghatódottan mesél arról, hogy már ötévesen kapott egy biciklit, s mit meg nem adna érte, ha az első kerékpárja meglenne. Szabadkai otthonában egy tekintélyes drótszamár az udvaron az eresz alatt mintegy kiállítási tárgyként tündököl, s a fotókról tudjuk, lókúti műtermében is ott van a varázslatos bicikli egy példánya.

A munkamódszerét az FF szindrómaként jellemzi, ami fejben festést jelent. Mint mondja, maga az aktív festészet nem tart nála sokáig, viszont az az időszak, amíg a gondolat testet ölt, egy egész életet kitesz. A kép megfestése előtt gondolati síkon sokat foglalkozik a témával, jelenséggel, motívummal, de ugyanennyi időt fordít arra is, hogy eldöntse kész-e a kép, mikor készült el véglegesen.

Művészetének értői Szajkó-zöldről beszélnek. Amikor rákérdeztem, milyen a Szajkó-zöld, a következőket válaszolta:

– Az én zöldjeim azok nem sárgából vannak, csak sárgából és csak kékből, két alapszínből, hanem ott van a harmadik is: ott van a piros is. Akárhogy forgatom ezeket az alapszíneket, közben még a fekete is nagyon fontos, meg a fehér is, mindig zöld lesz belőle. Vagy a zöldnek valamilyen változata – mondta és hozzátette ezt a kérdést feleségének, Illés Andreának tegyem fel, ő érti a Szajkó-zöldet. Megtettem.

– Hogy milyen a Szajkó-zöld, arra a legpontosabb választ a képek tudják megadni, de az biztos, hogy ezt a színt teljes mértékben lefedi az a színskála, amit ő használ. Ha van egy ilyen képzetünk, hogy mi az, hogy zöld és ránézünk a Szajkó-képekre, akkor biztosan megváltozik a véleményünk, hiszen a Szajkó-féle zöld egy teljes univerzumot teremt. Egy kiállítás megnyitóra találtam azt az összefüggést, amit Nemes Nagy Ágnestől loptam el, aki egy írásában használta azt a kifejezést, hogy a zöld üdvössége. Azt gondolnám, hogy a Szajkó-féle zöld a zöld üdvössége. Sokan a nyugalom színének is mondják, de hát itt vannak nyugodt zöldek, vannak élénk zöldek, vibráló zöldek, neonos zöldek, tulajdonképpen a zöldnek mindenféle árnyalatát megtaláljuk a képeken – mondta Illés Andrea.

A kiállított alkotások között láttunk jólismert képeket, de olyanokat is, amelyeket vagy régen mutatott meg a nyilvánosságnak vagy még nem is kerültek közönség elé. A sok-sok remekmű között feltűnt számomra néhány kép, amit rézhuzalokkal fedett be a művész.

– Ezeket én tulajdonképpen esős napoknak nevezem. Azok mögött van valami természeti vagy valamilyen építészeti motívum, ami kevésbé fontos, én ezt esős napoknak nevezem. De nem az én ötletem. El kell mondanom, hogy Zágrábban a 70-es évek elején és közepe táján, amikor engem felvettek a művészeti akadémiára, akkor még éltek olyan nagynevű festők, mint például Krsto Hegedušić, akinek vittem a koszorúját a temetésén. Ő az egyik Zágrábi Szalonon kiállított valami szürke képet, valami elővárosi falfelület volt és a képre vékony spárgákat ragasztott. És az volt az esős nap. Ez volt a kép címe. Én ezt most a magam módján megfestettem, de ez tulajdonképpen hommage Krsto Hegedušić előtt. Az ötlet tőle származik, de én másként alkalmazom. Huzalok nélkül, csak csíkokat használok például egy másik képen. Megfestem a képet, a számomra jelentős motívumokat, azután behunyom a szemem és meghúzom a csíkokat és lefedem ezeket a motívumokat. De a motívumnak van akkora ereje, hogy átüt, megharcolja a magáét. És ezen keresztül az egész képfelület kap egy új dimenziót, egy mélyebb értelmet, s el lehet rajta gondolkodni, vagy csak ránézni és vizuálisan élvezni ezt a dolgot. Mindig érdekesebb az, ami felsejlik, mint ami nyilvánvaló – fejtegette a művész.

A nyitott műtermi napokon ott volt mások mellett Kopeczky Csaba műgyűjtő, képregényügynök, akit sokéves barátság fűz Szajkó Istvánhoz.

– Szajkó István nem szabadkai festő. Ilyen nincs, hogy szabadkai festő. Igaz, innen, ebből a homokból, humuszból táplálkozik és éppen azért, mert nem egy absztrakt világ az ő világa, ezért otthon érezte magát Franciaországban, Magyarországon vagy a tengerparton... Magából a valóságból, a rögökből a hétköznapi helyzetekből táplálkozik és ezt transzcendentálja, ezért nagyon jó. A hétköznapi jelenetek, látványok, emberek, szituációk festője, nagyon magas fokon. Talán ezért is ennyire népszerű. Nagyon szeretem a tájképeit, nagyon szeretem a portréit, szerintem a legjobb portréfestő, akit ismerek. Nagyon szeretem benne, hogy minden megnyilvánulásával szervesen kötődik a tájhoz, az emberekhez – mondta Kopeczky Csaba.

 A szabadkai nyitott műtermi napokon Szajkó István kitárta otthonát és lehetőséget adott a találkozásra saját környezetében. Olyan ritka lehetőség ez, hogy bekukkanthassunk egy műterembe, hogy mindenki, aki elmulasztotta ezt az alkalmat, sajnálhatja.