Bodor Anikó zentai népzenekutatót családtagjai, barátai, nagyszámú tisztelője és tanítványa kísérték el utolsó útjára a zentai Felsővárosi temetőben. Olsvai Imre népzenekutató búcsúbeszédében kihangsúlyozta, hogy Bodor Anikó számos boldog órával, rengeteg felemelő és fejthetetlen élménnyel gazdagította lelkünket, hivatása és választott küldetése pedig tíz – és százezrek életét tette szebbé, boldogabbá és gazdagabbá, ugyanakkor ezreket indított el a művelt emberré válás útján.
A temetést megelőzően a zentai városháza dísztermében gyászülésen emlékeztek meg Bodor Anikóról. A népzene szorgos gyűjtőjétől, kutatójától és lelkes megszólaltatójától barátok, egykori munkatársak, tisztelői búcsúztak. A kommemorációt Širková Anikó, Zenta község polgármestere nyitotta meg. Beszédében úgy fogalmazott, hogy Bodor Anikónak óriási szerepe volt abban, hogy Zentát ma kivételes hely illeti meg a vajdasági magyarság tudományos és művészeti életében:
– Zenetanárként, népdalgyűjtőként, népzenekutatóként beírta magát a magyar zenetörténetbe, nevével együtt pedig Zenta nevét is. Szülővárosa elismerte érdemeit, állhatatos munkájáért városnapi díjat adományozott neki.
Richter Pál, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének alapító tanszékvezetője arra mutatott rá, hogy Bodor Anikó munkásságának köszönhetően három vajdasági hallgatója is van a tanszéknek:
– Az életszeretet, ami őt vezérelte, mindannyiunk számára példamutató. A tudást, amit a népdalgyűjteményeiben felhalmozott, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói továbbviszik.
Nagy László, a Vass Lajos Népzenei Szövetség elnökhelyettese arról számolt be, hogy a Vass Lajos Népzenei Verseny 2010. november 6-án Budapesten megrendezésre kerülő döntőjét Bodor Anikó emlékének ajánlják.
Domokos Mária, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Népzenei Osztályának nevében Anikót a vajdasági magyarság népzenei mindenesének nevezte. Felszólalásában arról emlékezett meg, hogy mindenki, aki balladával, gyermekjátékokkal, néptánccal foglalkozott, bátran számíthatott a segítségére.
Német István, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Népzenei archívumának munkatársa, barátként azokra a kutatásokra emlékezett, melyek alkalmával együtt járták a terepet.
– Nemcsak kutató volt, hanem népművelő is. Járta a falvakat, de nem csak azért, hogy gyűjtsön. Mulatni tudott az emberekkel, mert ugyanúgy belülről ismerte a dalokat, a nótákat, mint azok, akiket faggatott. Feladatunk, hogy mi, akik emlékszünk rá, hogyan dalolt, adjuk tovább a következő generációknak.
Dr. Szöllősy Vágó László, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség főtitkára, a Durindó és a Gyöngyösbokréta Fesztiváltanácsának elnöke kincstárnoknak nevezte Bodor Anikót:
– Kincstárnok voltál, aki nemcsak begyűjtötte a délvidéki magyar népzene gyöngyszemeit, hanem meg is osztottad azt mindannyiunkkal. Úgy tudtál ismereteket átadni, népzenei világképet formálni, hogy az ifjú jószerével észre sem vette, mikor loptad be magad szívébe, eszébe, torkába. Életművedet cikkek, könyvek, előadások, lemezek népzenei táborok sokasága jelzi, és minden más, amivel a népzenei mozgalom ügyét vélted szolgálni.
Dr. Papp Árpád, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke arról beszélt, hogy a vajdasági magyar néprajzkutatás rövid időn belül öt jeles személyiségét veszítette el:
– Elveszítettük Tripolszky Gézát, Burány Bélát, Topolyáról Harkai Imrét, Borus Rózsát és most Bodor Anikót. Nekünk rájuk, mint ihletőkre kell gondolnunk, mert ők azt kívánják, ha már megmutatták az utat, mi járjuk azt végig.
Az egykori munkatársak nevében Kartag Nándor, a Vajdasági Rádió és Televízió szerkesztője, Kaszás Éva, a zentai Stevan Mokranjac Zeneiskola igazgatója és Pejin Attila, a zentai Városi Múzeum vezetője emlékezett azokra az évekre, amikor együtt dolgoztak. Mindhárman a neves népzenekutató életerejét, sugárzó természetét, kiváló humorát és hihetetlen munkabírását emelték ki. A gyászülés utolsó felszólalójaként közeli barátja, Tolnai Ottó Kossuth-díjas költő búcsúzott Anikótól:
– A zene egy volt vele, azonos a lényével, lényéből szólt, sugárzott, éneklése azonos volt a nevetésével. Amennyire a dal, az ének, annyira volt meghatározója a nevetés, a csak rá jellemző erős, idővel mind karcosabb kacaj. Őt, a legéletrevalóbb lényt, akit ismertem, nem siratni szándékozom, hanem énekét, egyedülálló ízességeit, vidám okosságát, kacaját megköszönni – fogalmazott a költő.
