Bemutató előtt áll a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. November 8-án egy jól ismert zenés vígjátékot láthat a közönség, a Móricz Zsigmond darabja alapján készült Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadást. A rendezője László Sándor, aki tavaly Pataki-gyűrű díjat kapott a Klamm háborúja című monodrámában nyújtott alakításáért, 2018-ban pedig az Osztrigás Micit rendezte a szabadkai Népszínházban. Ezúttal a Nem élhetek muzsikaszó nélkül kapcsán beszélgettünk.
Sokan talán még emlékeznek is rá, régebben nagy sikerrel játszották Szabadkán ezt az előadást...
– Láttam is, emlékszem is rá, nagyon szerettem. Nagy színészeink játszottak benne. Régóta mozgolódott a fejemben a gondolat, hogy jó lenne ezt a Móricz-darabot ismét színpadra állítani, de tulajdonképpen majdnem véletlenül jött össze. A társulat igazgatónőjével teljesen más okból beszélgettünk, véletlenül megemlítettem a darabot, ő pedig jó ötletnek tartotta. Amikor felkért a rendezésére megörültem, mert kevésnek találom az ún. közönségbarát előadásokat a vajdasági magyar színházakban. Ezzel senkit sem szeretnék minősíteni, épp csak az utóbbi években többet tartózkodok a nézőtéren, és megmondom őszintén, kevesellem azokat az alkalmakat, amikor a színház kegyes velem, a nézővel. Amikor nem a problémákra hívja fel a figyelmem. Amikor nem azért hív be a színházba, hogy még nagyobb gondokkal távozzak, mint amekkorákkal érkeztem. Nem élünk kellemes időket, tele vagyunk mindenféle problémákkal, félelmekkel, ezért szeretem azokat az alkalmakat, amikor egy időre megfeledkezhetek a fejünk felett levő fekete felhőkről. Amikor a színházban úgy tanítanak vagy oktatnak, hogy közben szórakozhatok is. Többek között talán ezért is örültem meg ennyire ennek a darabnak, mert azon kívül, hogy szórakoztat, tanít is. Az örök nagy, megfogalmazhatatlan, megfejthetetlen emberi dologról szól, a szerelemről, a házasságról, továbbá a válni vagy nem válni kérdésről. Arról, hogy ki hordja a nadrágot, kinek van igaza, a férfi-női kapcsolódásról, a vonzásról és taszításról, amely egyidejűleg van jelen. Nem csak üres mulatozást kínál, megpróbál arra tanítani bennünket, hogy kössük meg azt az egyetlen kompromisszumot, ami talán a legfontosabb az életünkben, és akkor jó életünk lehet.
Milyen előadásra számíthatnak a nézők?
– Ez egy nagyon sokszereplős darab, így aki csak megteheti, játszik benne, szinte az egész társulat. Brestyánszki Boros Rozi dramaturggal nem kicsit tettünk annak érdekében, hogy érthető, követhető legyen a történet, közben megoldjuk úgymond a színészhiányt, mert ehhez a darabhoz sokkal több színész kellene. A jelmez gyönyörű lesz. Tudom, hogy a nézők szeretnek szép ruhákat látni. Nagy örömünkre ezt sikerül megvalósítani, Csík György jelmeztervezőnek köszönhetően és a Győri Nemzeti Színház nagy-nagy segítségével. Jó zenéket is hallhat a közönség, élő zenekar kíséri a színészeket, ami szintén nagyon jó. Kipróbáltunk egy vadonatúj koreográfust, Virág György személyében, aki eredeti szakmája szerint színművész, de sok köze van a néptáncmozgalomhoz. Arra gondoltam, benne minden megvan ahhoz, hogy ezt a világot megfelelően megmutassuk. Az előadásban tehát jó nóták várhatók, jó táncok és jobbnál jobb színészi alakítások. Amit lényegesnek tartok, hogy nem aktualizálunk. Azt szeretem, amikor akár egy több mint százéves történet is tud hozzám szólni, most itt, a mában. Az emberek nem nagyon változnak, nem látok okot arra, hogy erővel maivá tegyünk egy történetet. Ha ez a célunk, akkor úgy gondolom, hogy inkább kortárs drámát kell elővenni, de persze mindenkinek szíve-joga dönteni ebben a kérdésben.
László Sándor az egyik próba előtt (Fotó: Lukács Melinda)
Ezek szerint fontosnak tartja azt, hogy a klasszikusok, a régi gyöngyszemeink, időnként a színpadra kerüljenek, ezeket felelevenítsék az idősebbek és megismerjék a fiatalabbak?
– Abszolút, és nagy tévedésnek tartom azt, amikor azt képzeljük, hogy velünk kezdődik a történelem, az időszámítás, a múlt pedig felejtős. Igenis, nagyon nagy értékként kell kezelni a múltunkat. Elvégre milyen jelen az, aminek nincs előzménye?
Ez egy sokszereplős előadás, mekkora feladat elé állítja ez a rendezőt?
– Mindig azok a legbonyolultabb jelenetek, amelyekben sok színész tartózkodik egyszerre a színpadon. Az ilyenek inkább úgymond forgalomirányítói rendőr munkát igényelnek, hogy ne történjen baleset, ne keletkezzen dugó, de értelmes és türelmes színészekkel ez is megoldható. Amikor pedig sikerül, akkor az nagyon jó érzés. Különleges energiája van annak, amikor több mint tíz ember mozog egyszerre a pódiumon. Egészen más élményt nyújt a nézőnek, mint amikor ketten beszélgetnek. Ezzel nem azt mondom, hogy az unalmas, vagy nem tud izgalmas lenni, viszont az a jó, amikor a néző nem a pénztelenséget érzi, hogy egy-egy jelenet vagy előadás azért lett olyan, amilyen, mert másképp nem lehetett megoldani, felismeri a visszajáró díszletelemeket, jelmezeket. Persze a néző megérti, mert tudja, milyen világban élünk, de attól függetlenül, néha jólesik azt látni, hogy szinte a semmiből is lehet valami nagyot alkotni. Ez a társulat remek színészekkel rendelkezik, de nagyon nehéz körülmények közt dolgoznak. Ha ezt más társulatok megtapasztalnák, akár a határ túloldaláról, biztosan jobban megbecsülnék azt, ami odahaza van nekik. Ezért is fontos megemlíteni, hogy ilyen körülmények közt is megteremtődik a csoda. Ezt az Osztrigás Mici rendezésénél is tapasztaltam. Igazán szép pillanatok tudnak így születni, mert a színészek és mindenki, aki dolgozik az előadáson, szeretik a színházat, és emiatt képesek újra és újra megteremteni azt az alkotóenergiát, ami nélkül ezt a szakmát nem is lehet művelni. Illetve lehet, de nem érdemes. Bízom benne, hogy sikerül összehoznunk egy olyan alkalmat, készíteni egy olyan előadást, amely során a közönség, és a színészek is jól érzik magukat, örömteli pillanatokat élnek meg.
