Dúl Antal tanulmányait a Hittudományi Akadémián végezte el, húsz évig a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában dolgozott. 1968 tavaszán ismerkedett meg Hamvas Bélával. Jelenleg a Hamvas-hagyatékot gondozó Medio Kiadó vezetője. Rendszeresen tart előadásokat Magyarországon és a határon túl. A hétvégén a Zentai Alkotóházban A valósághatár című előadásán találkozhattak vele az érdeklődők.
Lélekjelenlétről, istentudatos életről, az ember hiteléről, közösségről, népről, nemzetről beszélt a jelenlevőknek. Előadása után nyilatkozott lapunknak:
n Mit tudnak ma Hamvas Béláról?
– Magyarországon sem tudnak többet, mint a határon túl. A kiadóban végzett felmérés szerint mintegy harminc-negyvenezer ember olvassa Magyarországon az író munkáit. Nem közismert szerző, hiszen a gimnáziumokban és az egyetemeken sem tanítják. Talán egyedül Szegeden a bölcsészhallgatók ismerik pár munkáját. Pedig lassan ötven éve, hogy meghalt.
nMi az oka ennek az érdektelenségnek?
– Nagyon újszerű és kemény dolgokat mondott, és egészen másként állt hozzá mindenhez, ami a megszokott, hagyományos tudományt jelenti. Négy részre szoktuk felosztani a tudományt: vallás, filozófia, természettudomány és a művészet. Ez a mi kultúránk alapja. Hamvas pedig azt mondta, hogy képzeljük el ezt egy piramisnak, aminek a csúcsállapotában egyenértékűen áll a művész, a tudós, a filozófus és a teológus. Ez a látásmód egyelőre még szemben áll mindenféle hivatalos iskolával.
n Miben adhat útmutatást Hamvas Béla?
– Pontosan azt a szemléletet alapozza meg, ami egy embercentrikus világot épít, és nem egy objektív struktúrát. Azt mondja, hogy a kultúra az istentisztelet, kultusz, és nem a sokszerű tudásanyagnak az építőköveiből összerakott gyönyörű épület. A másik fontos dolog, hogy egyetemességet követel. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy a keleti kultúrát kidobhassuk az ablakon. Alapvetően azt mondja, hogy a személy áll a központban, és nem az objektív világ.
n Megközelíthető az az állapot a mai ember számára, amit ön Hamvast idézve lélekjelenlétnek mondott?
– Az Apokalipszisnek ebben a késői idejében nagyon sokan riadnak föl. Ötszáz éve van az a fajta tudományosság, amit ma élünk. Azóta egyfelől azt halljuk, hogy a tudomány fantasztikus lépésekkel halad előre, másfelől viszont azt, nincs ózonpajzs, kizsákmányoltuk a bányákat, kiirtottuk az erdőket, kifosztottuk a Föld tartalékait. Milyen eredményt hozott ez az ötszáz év? Úgy néz ki, hogy egy ökológiai katasztrófába vitte az emberiséget. Itt tartunk. Miért? A válasz erre, hogy vissza kell térni az emberléptékű világba, amiben az ember nem fosztogatója, hanem apja a természetnek.
n Sok író, költő, tudós vélekedik Hamvashoz hasonlóan. Miben más az ő gondolkodása?
– Nem feltétlenül más. Radikálisabban hirdeti a mindenben meglevő életszentséget: a növényvilágban, az állatvilágban, a bennünket körülvevő mikro- és makrovilágban egyaránt. Hiszen minden valamiképpen velünk azonos szellemi gyökéből fakadt. Amikor az ember réten jár, akkor át tudja élni az a finom csodát, amit régen úgy mondtak, hogy Ízis fátylán lépked. Ezt a friss látást hozta Hamvas. Hogy másként álljunk hozzá a külső világhoz, és engedjük sugározni a szereteterőt.
n Hogy került önhöz a hagyaték, és mikorra várható a teljes életmű megjelentetése?
– Teológus hallgató voltam, és szellemi mélypontra, krízisállapotba kerültem, amikor megtaláltam Hamvas Bélát. Elolvastam a Láthatatlan történetet, és fölkerestem. Később tettem egy titkos fogadalmat, hogy ezt az életművet mindenképpen a világra segítem. Nagyon reménytelen volt ez akkor, hiszen a hatvanas évek kádári világát éltük. De elkezdtünk dolgozni Kemény Katalinnal, az író özvegyével, és amikor ő meghalt, végrendeletében továbbadta a hagyatékot. Még nyolc könyv van hátra az életmű-sorozatból. Eddig huszonegy kötet jelent meg, a huszonkettedik most van nyomdában. Nagyon fontos írások maradtak hátra. A naplóját, a levelezését, a harmincas-negyvenes években megjelent írásait és egy életrajzi összefoglaló kötetet tervezünk megjelentetni.
