Egyáltalán nem számít találgatásnak meg fikciónak a szememben az olyan ismeretterjesztő film, mely a globális felmelegedést és annak következményeit taglalja. Lehetséges forgatókönyveket szoktak emlegetni, s ezeket pontosan így kell felfogni: lehetségesnek és bekövetkezhetőnek. Így is megdöbbentő.
A múlt héten Japánból érkező, megrázó képsorok aztán igazán kijózanítottak, észhez térítettek, bizonyítva, hogy ami megtörténhet, azt nem szabad komolytalanul venni. (Ha nem tragédiáról lenne szó, Murphyt idéztem volna.) Mert nem hiábavaló a figyelmeztetés: az éghajlat természetes körforgása felbomlóban van, elképesztő pusztulással szembesülhetünk. Pontosan ezt üzente a Klímaválság című 2008-as francia–japán dokumentumfilm, amit nem is túl régen sugárzotta Duna Televízió. A százéves prognózist előrevetítő hátborzongató műsor akkor is időszerűnek tűnt, most viszont még inkább az. Az árvíz, felhőszakadás, jégverés, szélvihar, aztán tomboló hőség és szárazság bizony nem ismeretlen jelenségek házunk táján sem. Dermesztően hatott a dokumentumfilm: az esztelen ipari termelés és gazdasági fejlődés következtében oly mértékben megnőtt a szén-dioxid kibocsátásának mértéke, ha így megy tovább, 2100-ban 4,2 Celsius-fokkal nő az átlaghőmérséklet, s az is előfordulhat, hogy Dél-Amerikában kiszárad az Amazonas és vidéke. A felmelegedő óceánok új ciklonzónákat alakítanak ki, amelyek tájfunokkal, tornádókkal, hurrikánokkal járnak. A globális felmelegedés csökkenti a mezőgazdasági termelést, jön az éhezés...
A képernyőnek köszönhetően szinte emberközelből láthattuk a kíméletlenül visszavágó természet legújabb megnyilvánulását Japánban. Elvesztett otthonok, hozzátartozók és biztonság. A beszámolók kiszorítottak sok más hírt, és még véletlenül sem hatottak erőltetettnek vagy indiszkrétnek. Miért ez a megállapítás? Mert nagyon sok ezzel ellentétes példával találkozni.
A kép meggyőző erejét kihasználva a hírműsorok mély hatást tudnak gyakorolni a nézőre. Egyesek – különösen a kereskedelmi csatornák – gyakran visszaélnek ezzel a „képességükkel”, és szabad teret adnak a depresszív és félelemkeltő híranyagnak, a bűnügynek. Ez ellen tiltakozott nem túl régen Magyarországon a Jobbik, és indítványozta, hogy (szabad megfogalmazásomban) fogja már vissza magát a sajtó, az effajta tartalom ne kapjon nagyobb teret a hírműsor húsz százalékánál. Az RTL Klub esetében ez a figyelmeztetés nem sokat ért. Kora esti híradóinak továbbra sem a tájékoztatás a célja, hanem az, hogy a székben marasztalja a nézőt a különböző szörnyűségekkel, melyek igen gyakran csak fel vannak fújva. A mind inkább csillogó, komolykodó hírprezentálók kemény 5–15 percen át képesek bombázni, érzelmeinket megcélozva szinte terrorizálni bárminemű vélt vagy valós balesettel, nem ritkán az alapvető emberi jogok felrúgása árán. Egy ilyen bemondónak és híradónak a józan néző egy idő után már aligha hisz el bármit is, beleértve azt is, ami Japánban történik. És ha automatikusan csatornát vált, biztosan nem jár rosszul, talál valami értelmesebbet. A belgrádi SZRT újságíró-szerkesztője például a helyszínről, azaz a távol-keleti szigetországból jelentkezett a héten. A véletlen műve ugyan, hogy ott tartózkodott a természeti csapás bekövetkeztekor, de ott volt, s ezt a médiaház kiválóan kamatoztatta. Közvetlen tapasztalatait pátosz és érzelmi befolyásolás szándéka nélkül, emberi hangon közvetítette felénk több estén át. Nem könnyű dolog, de szakmailag tökéletes.
