Az idén 49. alkalommal kerül megrendezésre a színházi világnap, melyet a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) bécsi közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartanak március 27-én. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, és kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A színházi világnap üzenetét minden évben egy-egy neves színházi szakember, az idén Jessica A. Kaahwa ugandai drámaíró, színész, rendező és kutató fogalmazza meg. Az előadások előtt hagyományosan felolvassák az ünnep üzenetét.
– Gondoltak-e már arra, hogy a színház milyen fontos lehet a béke és a népek közötti megbékélés megteremtésében? – tette fel a kérdést Jessica A. Kaahwa.
– A félelemmel és gyanakvással átjárt lelkekbe finoman fészkeli be magát a színház, megváltoztatja az embert, az önmagáról kialakított képét, és választási lehetőségek sorát kínálja fel neki, és általa a közösségnek. A színház értelmet ad a mának, és megóv a bizonytalan jövőtől. A színház egyszerűen és közvetlenül foglalkozik társadalmi kérdésekkel. A színház olyan tapasztalatokat sűrít magába, amelyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk az előítéleteken – olvasható az idei üzenetben.
Ha bejön a színházba, egy másik világba lép
– Nemcsak a színház világnapja kínálja az alkalmat, hanem folyamatosan visszatérő kérdés az akadémiai évektől kezdődően: mi végre a színház, mitől színház a színház, mi a létjogosultsága. Azt gondolom, hogy igaza volt egykor Szloboda Tibi osztálytársamnak, aki minderre nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy olyan dolgokat csinálhatunk meg a színpadon büntetlenül, amit egyébként soha – véli Puskás Zoltán, az Újvidéki Színház színművésze, rendezője.
– A színház egyfajta szabadságot, játékosságot nyújt a színésznek, az alkotónak. Gyakran a bennünk lapuló álmokat is kiélhetjük, és ezáltal válunk lelkileg gazdagabbá. Ezt más foglalkozású emberek nemigen tehetik meg, épp ezért tartogat csodákat számunkra a színház.
A néző pedig azért jön a színházba, mert olyan dolgokkal szembesülhet, amit egyébként nem kap meg. Tehát ő is keresi a csodát. Valamilyen katarzisélményt vár a szürke hétköznapokból kiszakadva, szinte egy „másik” világba kívánkozik, ha bejön a színházba. Vannak, akik azért jönnek a színházba, mert egyszerűen jól akarják érezni magukat, ellazulni, mert örömre, nevetésre, közösségi élményre van szükségük. Ismét mások azért jönnek színházba, mert magányosak. Van, akiket épp az adott előadás érdekel.
Egy dolog azonban közös: az adott órában megélni a katarzist. Sírunk, vagy nevetünk, esetleg felháborodunk, vagy megundorodunk, mindegy, de akkor is megéljük a katarzist. És ez színészre, nézőre egyaránt vonatkozik. Ez az a pont, ami nagyon is összeköti a színészt és a nézőt, ez az a közös élmény, ami megragad, lebilincsel, bármely oldalon is álljunk. Ez a csodálatos a színházban, még ha pillanatokig is tart csupán! És épp ez a csoda tartja életben a színházat évszázadok óta, és azt hiszem ez nem változhat, így lesz a jövőben is.
Hiszek a színház erejében
A színházi világnap nemcsak az alkotók, hanem a befogadók ünnepe is. Azoké is, akik csak időnként, és azoké is, akik rendszeresen ott ülnek a teátrumban, és ezzel a színpadon játszókkal együtt hozzák létre az előadást. Az utóbbiak közé tartozik Tóth Ágota, a szabadkai Kosztolányi Dezső gimnázium magyartanárnője. Gyakran találkozunk vele a színházban, olykor éppen egy csapat diák kíséretében is. A világnap kapcsán őt kérdeztük arról, mit jelent neki a színház.
– Nagyon fájlalom, hogy viszonylag kevesen járnak színházba, legalábbis ami a diákokat illeti, és egyáltalán: bármilyen kulturális rendezvényre kevesen járnak. Én azért megyek színházba vagy irodalmi estre, mert ez nekem fontos. Miért? Erre igazából nem is tudok válaszolni... Diákkoromtól kezdve szeretem a színházat, az egyetemen is érdekelt a dramaturgia. Nekem mindig is természetes volt, hogy járok színházba. Jól érzem magam, szórakozom, gondolkodom. Az is nagyon fontos, hogy ha a diákjaimmal megyek, utána beszélgessünk a látottakról. Az meg külön öröm, amikor ők kérik, hogy az előadás után üljünk le valahol és beszélgessünk. Van, hogy az előadást követő tanórán is szóba kerül. Az embereket rá kell szoktatni a színházra, meg kell mutatni nekik ezt a világot. Nálam ez úgy van, hogy a diákjaimnak, amikor elsősként ide kerülnek a gimnáziumba, kötelezően el kell jönniük egy-két előadásra. Igyekszem úgy választani előadást, hogy élvezzék is, de tudjanak is gondolkodni róla. Ez a dolog tehát elindul elsőben, azután pedig az a tapasztalatom, hogy a diákok megérzik az ízét, legtöbben megszeretik a színházat, és azután már ők nézegetik a repertoárt, ők jelentkeznek nálam, hogy mit is szeretnének megnézni. Hiszek a színház erejében. Azt mutatják az elmúlt korok is, hogy fontos politikai, társadalmi helyzetekben a színház ott volt. Szerintem a színházaknak éppen a társadalomra gyakorolt hatás miatt elsősorban kortárs darabokat kell bemutatniuk, mert az a közeg, amely adja a darabot, arra közvetlenebbül vissza is tud hatni.
